A fájdalom a por, melyből a főnixmadár feltámad, benne kezdődik az újjászületés. Életet lehel az élő halottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élőknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek. A zene megsokszorozza örömünket, megsokszorozza fájdalmunkat. Ha elviselhetetlen a fájdalom, a zene két lehetőséget hagy, és döntésre kényszerít: elpusztulni vagy újjászületni. Nem tudom úgy meghallgatni, hogy ne legyek libabőrös. Nekem ez az az eset, amikor valaki jobbat csinál az eredetinél. Imádom őt!!!!
Sosem felejtem el, amikor megvettem az első belépőszintű DSLR-emet. Először hatalmas boldogságot éreztem, mert ez a gép egy csoda. Aztán a következő pillanatban nagyon elkeseredtem. Ez a csoda arra ébresztett rá, hogy tulajdonképpen nem tudok fotózni. Nem akartam tudomásul venni és megfogadtam, hogy mindent elkövetek azért, hogy ne süssék rám, kattintgatok, mint a japán turisták. Lázasan olvasgattam az ehhez tartozó szakirodalmat, hiszen az egyik legnagyobb kifejező eszköznek tartom a fotózást, amire nagy szükségem van. Rájöttem, hogy nem azt kell fotóznom és nem úgy, ahogy elérhető és, hogy azt kell fotózni, ami érdekel bennünket. A tárgy iránti szenvedélyünk, sokat jelent. Ahogy visszaveri a fényt, ahogy mozog, változik. A szenvedély és a kitartás előbb utóbb megjelenik a képeinken.
