Na ezen a héten is kidolgozhattuk magunkat. Elcsigázódva rovom a megszokott köreimet a kis elektro kocsival, ( a cég legújabb szerzeménye), és néha hangosan felröhögök az előttem break-elő embereken, akik nem hallják, hogy közeledek, mint sunyi macska és amikor már mögöttük vagyok, érdekes mozgás kíséri a tudathasadásukat, amit épp elkerülni szeretnék a hangos kürtölés elhagyásával.
Szóval fáradt vagyok és kéne legalább egy jó zene mert azon is elgondolkoztam, hogy miért kell folyton minden adón ugyanazt az öt zenét nyomni megállás nélkül?
...és akkor felcsendül ez. "Adriano Cselescsávó" és Claudia Mori. Édes istenkém, de rég hallottam ezt és milyen jó kedvem lesz egyszerre csak tőle.
Gyerekkorunkban volt az a rádiós műsor emlékeztek? B. Tóth László. Akkoriban nem öt számot játszottak naponta, hanem volt, hogy több napig, esetleg hétig vártunk egy jó számra, ugrásra készen, ujjainkat a gombokon tartva.
Az első magnóm egy BRG MK27-es volt, tetszetős, matt fekete műanyagból, narancssárga gumiborítással védett gombsorral, ami a vízhatlanság, de legalábbis valami katonai jelleg (ezt erősítendő khaki színben is gyártották), fröccsenő víz elleni védelem látszatát keltette (más kérdés, hogy azt se a kazettaajtó, se az oldalsó hangerőszabályzó, se a hangszóró nem bírta volna).
Az első kazettám meg biztosan egy Polimer C60-as volt, ugyanolyan narancs-fekete színösszeállításban, hogy passzoljon a géphez. A magyar ipar akkor még lépést tartott az igényekkel és mindent megtett, hogy ne szoruljunk a minket azóta is szakadatlanul elpusztítani kívánó ördögi Nyugat importjára.
A helykihasználást optimalizálni kellett, mert egy oldalra csak 30 perc fért ki, szóval az ember üldögélt a rádió mellett és ha valami olyan jött, ami megtetszett, felvette, esetleg visszatörölte. Így rögzítettünk magunknak ekkor még teljesen legálisan, hiszen nem csatlakoztunk a nemzetközi szerzői jogi egyezményekhez, nem fizettünk jogdíjat, így további jelentős bevételtől fosztottuk meg az amúgy is szakadék szélén tántorgó kapitalista, liberális demokráciákat. Igaz, azóta már tagok vagyunk mégis ismerős érzés hallani, hogy ez mindezek ellenére be fog következni.
Az egyik, rongyosra hallgatott első kazettámmal pl. szerencsés voltam, mert a Rainbow Maybe next time-ja pont kifért a végére. Valamilyen színes, vegyes sztorikat tálaló műsorban lehetett betét, emlékszem az utána megszólaló felkonfra: „Angliában, Plymouth városában szárnyas alkalmazott…” – és itt lett vége a szalagnak.
Az egyik, rongyosra hallgatott első kazettámmal pl. szerencsés voltam, mert a Rainbow Maybe next time-ja pont kifért a végére. Valamilyen színes, vegyes sztorikat tálaló műsorban lehetett betét, emlékszem az utána megszólaló felkonfra: „Angliában, Plymouth városában szárnyas alkalmazott…” – és itt lett vége a szalagnak.
Hogy miről szólhatott? Légimentőről, postagalambról, a Szt. Bernát hágón kiképzett életmentő papagájról, na de hagyjuk. A lényeg, hogy: Non succederá piú !