Csodálatos pillanataim

Amikor olyan élethelyzetbe kerültem, hogy külföldön kell dolgoznom, igazából kettős érzésem volt. Dolgozott bennem  a kíváncsiság, hiszen ez eddig nagyon kevés helyre jutottam el, másrészről pedig végtelenül szomorú is voltam mert tudtam, egy fejezet lezárul az életemben és minden új egy kicsit megrémíti az embert. Tudtam, hogy nagyon sok kapcsolatom fog ármenetileg vagy végleg meghalni. Ilyen érzésekkel vágtam bele s, közben azzal nyugtattam magam, hogy legalább kiderül, melyek azok a kapcsolataim, amik ezt ki fogják bírni mert hát a mondás is úgy tartja, hogy igenis vannak olyan kapcsolataink, amelyeknek az sem árt, ha sokáig nem beszélünk, hisz a másik akkor s bennünk van. Nem kell hozzá mindkét kezem, hogy összeszámoljam, hány kapcsolatom állja ezt a próbát a mai napig.
Minden utamra magammal viszem a kis DSLR-emet mert szinte éreztem, hogy lelkileg nagy szükségem lesz rá. Megtanultam az élet apró, sokunk által néha észre sem vett pillanatait értékelni objektíven keresztül. Rádöbbentem, hogy a fotózás egy nagyon kreatív dolog, ami sikerek esetén kicsit betölti az űrt, amit a szeretteink hiánya okoz. Rájöttem, hogy a belső világom megjeleníthető a képeken. Ahogyan el kezdtem tanulni ezt a területet, úgy éreztem magam egyre többnek persze a tanulás folyamatos és ma is tart. Sőt úgy érzem egész életemen át tanulni fogom. Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen el kezdtem fejlődni és így a családom és barátaimmal való kapcsolatot is éltetni tudtam ha más nem, hát virtuálisan.
Üdvözlök szeretettel minden idetévedőt és bármi észrevételetek van, szívesen olvasom. Az emberi kapcsolatainkra nagy szükség van. Abban bízok, hogy talán újra divatba jön beszélgetni, meghallgatni a másikat és elmondani a véleményünket, tapasztalatinkat.


Én ilyen vagyok, s azt hiszem, már nem is változom