A fájdalom végtelen tengere, ahová nem vezet út, mert senki nem szeretné. Az élet juttat oda hiába nem szeretnéd. Hullámai egyre beljebb húznak. Távolodsz az igazságtól s bármit teszel nehéz. Hiába akartál jó ember lenni, ha ez így is kevés. Nem csak rajtad múlott hiába is küzdöttél mert, ha a hosszú úton egyedül mész, az nagyon nehéz. Fájnak a percek és a múlt órái, ahol nem állt melléd kiért a küzdelem állt. Küzdöttem a jóért és az örömért. Próbáltam megtenni érte sok mindent, de nem volt elég. Nem volt elég, mert a világ egy virágos rét. Sokféle színes virággal csalogatja a népét. Hiába szakajtasz óriási csokrot belőle, ha valakinek az egész rét kétszer kéne. Másnak is kell, hogy jusson a virágából és azért, mert nem tudtam leszedni ezért vagyok távol. Távol attól a virágos réttől, ahonnan hordtam a virágot és távol ahová vittem a virágot. Fáj az élet pedig milyen szép. Szép lenne, de nincs miért. Megszűnt bennem minden mi a küzdelemről szólt és elfáradtam mint egy letört polc.
Lelked lenyomatot készít minden helyről, ahol egyszer boldog voltál. Ez mágikus kép, erősebb minden fényképnél, és amikor a szívedben örvénylő élményeket felszínre hozza benned a vonzás .....akkor felkelsz, kocsiba ülsz, vonatra szállsz és visszamész oda, ahol egyszer boldog voltál. Elmész annak a tónak a partjára, abba az erdőbe, utcába, hajóhoz, házhoz és bárhová akkor is, ha tudod, hogy ott semmit mást nem fogsz csinálni, csak állsz, hallgatod a szívverésedet, nézed az eget, és behunyt szemmel könnyezel. A szíved pedig olyan nehéz, mintha kövekkel lenne tele.
A hely, ahol boldog voltál, nem mozdul belőled, nem cserélődik ki egy másikra, és nem vész el. És így van ez a szép szavakkal, ízekkel, illatokkal és az érintésekkel is. Ami igaz volt, amit szívből és őszintén adtak, ami egyszer megnyitotta a lelked, megérintette a tested, az érzékeidet, azt megőrzöd. Megmarad Neked...