Reggel nagyon hideg volt még, amikor dolgozni indultam. Fáztam egy kicsit, amíg bemelegedett a motor. Aztán megszánt minket a természet és kisütött a nap. Hideg volt, de a jótékony sugaraktól nem tûnt annak. Ültem az autóban, szembe sütött a nap, és azt éreztem, hogy most minden nagyon kerek. Nem gondoltam arra, hogy mennyi minden vár ma rám, nem gondoltam arra, hogy most mit kell még megoldanom, megjavítanom, elintéznem.
És akkor ott, az út mellett hirtelen megpillantottam egy idõs nénit. Lehetett vagy hetvenéves. Hosszú meleg szürke kabát volt rajta, fején sapka, sál a nyaka körül, keze zsebre dugva. Nem tett egyebet, csak állt a napsütötte parkolóban, szemét behunyva, arcát a napsugarakban fürdetve.
Elképzeltem, hogy az arra járók is meg-megállnak pár percre, és õk is úgy tesznek, mint ő. Egy kicsit élvezik a nap gyengéd próbálkozását, hogy egy kis világossággal és fénnyel borítson el bennünket.
Aztán az emberek tovább mennek, de az idõs néni marad, hiszen Õ vonzza magához a többieket. Õ a Nap küldötte, aki már sokszor átélte a természetnek ezt az ajándékát. Tudja mennyit ér, meg tudja becsülni.
Õ a bástya. Mert már nem siet sehova sem. Türelemmel várja azokat, akik szeretnének kiszakadni a mindennapi rohanásból és pár percre átadni magukat a csendnek, a nyugalomnak, a nap sugaraiból áradó melegnek, tisztaságnak és békességnek. Az örök szépségnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése