Ennyi volt...

A férfi csendben felemelte a fejét, ránézett a nőre. Nem értette mi történik, ő már kívül volt az események hatáskörén. Már máshol járt. Teste még ott volt, de a lelke, a gondolatai már kiszálltak a félig kitárt ablakon. Szabadon repültek, átszelve a magas hegyeket.

Nézte a barna szemeket, ahogyan rávillámlottak és szomorúan gondolt arra, hogy ő ezt a nőt régebben szerette. Szerelemmel. Sok minden kötötte őket össze. A közös kirándulások, borozások, séták, ebédek, vacsorák, nevetések, lassan kicsorduló könnyek.

Elmúlt. És maradt vele a düh, a harag, a féltékenység. A méregtől eltorzult arc.

...Én szeretlek téged, suttogta a nő, te voltál az elmúlt éveim legszebb ajándéka. Mivé lettél, úristen!? Ki ez az ember aki előttem áll?...

A férfi megfordult, felvette a kabátját, lenyomta a kilincset, és halkan behúzta az ajtót maga mögött. Alig látott a könnyeitől, ahogy lefelé botorkál a lépcsőn. Megkereste az autóját. Beindította a motort. Nagy levegőt vett. Megtörölte a szemét. Lassan kigurult a parkolóból.

A folyópart felé vette az irányt. Mindig idejött, ha egyedül akart lenni.
Akkor is, amikor az apja meghalt.  Amikor megborult a házassága. Mindig, amikor egy szép mese véget ért.
Itt volt. A lépcsőkön.

A Duna halk csobogása megnyugtatta.

...Itt vagy velem apám,  Megint véget ért valami, ami fontos volt nekem. Ami akár egy életre szólhatott volna. Élt néhány évet. Talán nem is volt annyi. Olyan gyorsan lepörgött minden. Elfáradtam, apám. Nem megy. Azt hittem bírni fogom. Neked honnan volt erőd? Honnan merítettél még mindig, amikor már bezárult az összes kapu?

Szeretnék most elaludni, és arra ébredni, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Az öledbe hajtom a fejem, a kezed rácsempészem a derekamra, betakarózom, és hozzád bújok. Beszívom az illatodat, átélem a bőröd melegét, hallom a hangod megnyugtató mormogását.
Tőled töltekezem. A Te erődből és kitartásodból.
Belőled.​ Veled...