Epizód

Mostanában szituációk jutnak eszembe és nem igazán értem a téma honnan jön, de biztosan ez is valamiféle ágálás a mai világ ellen. Olyan sok boldogtalan embert látok, akik nem értik miért azok pedig annyira nyilvánvaló. Akkor álltak meg egy pillanatra, amikor már késő volt. Mindig nagyon szerettem figyelni az embereket nem tudom miért. Emlékszem apám mindig leteremtett kisgyerekként mondván: ne bámulj! Sosem értette meg, ilyenkor milyen fontos gondolatsort szakított meg bennem. 

A nő az ajtó fölötti csengő hangjára jött ki a belső helyiségből kezét törölgetve, arcán kedves, de kötelességtudó üzleti mosollyal.

- Két szál vörös rózsát kérek – a két legszebbiket, egyszerű papírba csomagolva. – mondta a férfi.

- Egy kis zöldet tehetek hozzá?

- Köszönöm, nem.

- Nagyon szép merített díszpapírom is van... – reménykedett az eladó.

- Köszönöm, jó lesz az egyszerű selyempapír.

A nő gyorsan munkához látott, némi tűnődés után kivette a vázából a rózsákat, az egyiket visszatolta és egy másikat választott helyette kérdőn a férfira nézve, aki bólintott. Levágta a virágok szárának végét és egy mozdulattal összekötötte őket, elrendezte, majd csomagolni kezdte a rózsákat. Azzal a gazdaságos, felesleges mozdulatok nélküli, nem is tudatosuló módon dolgozott, amit csak több éves folyamatos gyakorlással szerez meg valaki. A húsz-harminc év cipőfűzőkötés is hasonló manuális rutint eredményez.
Elkészült a csokor és gazdát cserélt pár bankjegyhez hasonlóan.

- Nagyon szép rózsák, biztosan örülni fog nekik, aki kapja! – tette hozzá a nő láthatóan őszinte kedvességtől vezérelve.

- Már nem él. – válaszolta a férfi, köszönt és becsukta maga mögött az ajtót.

Nagyon sok ilyen történet van bennem. Talán lesz időm megfogalmazni.