Nagy téma ez bennem és már nagyon nagyon régóta feszegetem magamban hol a határ és meddig egészséges ez? Nagyon rég tudom, hogy van a rosszul értelmezett makacsság vagy büszkeség, ami inkább rombol, mint építene. Persze valamilyen szintű büszkeségre szükségem van, hogy tartás legyen bennem.
A határvonalat mindig lehet látni főleg, ha van bennem elég empátia és szeretet. Az általam okozott fájdalom hatására a másik viselkedése megváltozik. Vagy eltorzul az arca, de lehet, hogy csak megrándul egy pillanatra. Megváltozik a testtartás esetleg mélyen leszegi a fejét. Szélsőséges esetben a másik el kezd sírni.
A makacsság hasonlít az önzéshez, hiszen mindkettő az önmegvalósításról szól. A makacsságot nem könnyű megkülönböztetni a sértődékenységtől. Majdhogy nem házastársak. Nagy különbség azonban, hogy a sértődékeny idővel belátja, hogy neki is vannak hibái így muszáj tolerálnia a másik, akár más jellegű hibáit is. Nem így a makacs, aki tévedhetetlennek érzi és tudja magát, holott hiba nélkül talán csak az istenek vannak. Mi hús vér emberek vagyunk, ahol a makacs azt nem érzékeli, hogy, ha így folytatja teljesen egyedül fog megpusztulni. A makacs hisztériázik, dühkitörései vannak és visszatromfol míg a sértődékeny már van azon az intelligencia szinten, hogy felfogja, talán van abban valami amit a másik jó indulattal leközöl.
A makacs azt mondja egy vita esetén, hogy húzz a picsába keress magadnak egy balféket aki eszi ezt a szöveget. A sértődékeny, de kellő intelligenciájú fél azt mondja: igen, hallgatlak. A makacs mellett labdába sem rúgunk és valljuk be ez már a megalkuvás szerepköre. Innentől kezdve a mi döntéskörünk, hogy megítéljük az illető hajlandó egy kicsit változtatni vagy sem vagyis fejlődő képes a kapcsolat vagy vegetálok mellette egy rossz kapcsolatban. A makacs ember nem tud a kritikára következetesen reagálni. Azonnal dühbe jön és már a kritika megléte is felháborítja. Az tény, hogy a mai világ valóban nem a lágy és puha reakciókra tanít bennünket ezért nagyon nehéz a kritikát úgy megfogalmazni, hogy az a pozitív reakciókat váltson ki. Ok-okozat van itt is. A napi stressz, a reklámok, a főnököm stílusa nagy lenyomatot hagynak bennünk és ezek nem finom eszközök. Hogy is írtam nemrég egy bejegyzésemben? Ha valaki a mai világban szakmai és magánéleti területen egyformán sikeres az már egy hős. Az az igazság, hogy ahhoz, hogy a másikban felfedezhessünk fontos belső dolgokat, saját magunk felé is nyitottnak kell lennünk. Sokszor azt látjuk meg, amit mi látni akarunk és közben elsiklunk olyan dolgok felett, amik nyilvánvalóak. Sokszor olyan dolgokat akarunk megmenteni, ami soha nem is volt. Így járunk ha sem a finom, sem a durva ingerekre nem figyelünk oda.
Az ilyen embernek sajnos hiábavaló akár napi szinten elmondani, hogy önző. A változás reménytelen. Ez a típus addig nem változik, amíg az élet nagyon keményen be nem húz neki. Az ilyen embernek általában egy megalkuvó, gyáva ember a társa. ...de vajon hogyan és mikor leszünk gyávák? Jó téma ugye: Feltétlenül önbizalom hiányból kell kiindulnunk. Na és nem mellesleg bizonyos viselkedési modelleket hozunk már gyermekkorból is. Hasonlóan fogunk viselkedni nőként ahhoz, amit kislányként az anyánktól láttunk. Vannak ugyan kivételek akik éppen emiatt nem viselkednek majd úgy, de ez a ritkább. Egyenes következmény, ha egy ilyen kapcsolatban még egy gyerek is van, aki ugyanezeket a kliséket látja, óhatatlan, hogy ő is ugyanilyenné váljon.
Nem egyszerű ez, ahogyan semmi ami a kapcsolatokról szól.
Nagy kérdés bennem, hogy ezek a dolgok régebben is a szemem előtt voltak-e és nem láttam, vagy az évtizedek múlásával ilyen ronggyá váltak a az emberi kapcsolatok és ahogy öregszem, úgy látom ezeket egyre élesebben.
Egy dolog biztos és mindig biztos is volt. Az emberek nem változnak.
Sohasem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése