Valamiért mindig úgy érzem, holnap már minden késő. Holnap már nem tudom megtenni, amit ma megtehetnék vagy megtehettem volna.
Április 3. Gyönyörű szép napsütéses reggel volt... elindult otthonról, bezárta a lakását, a kulcsot hanyagul zsebre vágta. Átment a szemközti hivatalba és befizette az aznapi csekkjeit. Úgy tervezte, kiélvezi a napsütötte reggelt, a tavaszi illat zsongását, az ébredező kisvárosunk zaját. Úgy döntött átsétál a piacra. Szeretett főzni szerette a piac hangulatát. Szerette a kora reggeli napfényt, a kertjét és voltak dolgok, amiről azt gondolta, túl későn szerette meg őket.
...megállt a zebránál mert pirosat kapott és gondolatban lezongorázta magában mit fog a hétvégére bevásárolni. Várta a kamasz fiát. Minden napra. Minden órában. Minden hétvégére. De az ritkán vagy sosem jött el hozzá.
Végre zöldre váltott a lámpa. Átért és mosolyogva köszöngetve, bólogatva egy-két ismerősének, megállt.
...az arca elfehéredett, a mellkasa kiszorította őt. Összeesett....
Talán még látta az első embert aki odafutott hozzá, kérdezvén uram mi a baj?
Talán még hallhatta is az izgatott telefonok hangját...Sürgős, jöjjenek.
Talán még várta, hogy a fia is előtűnjön a tömegből.... Apa itt vagyok.
Talán még átérezte, amint az orvos kiütötte .... Nincs életjel!
Talán ezek voltak az utolsó hangok...szavak... a tavasz utolsó napja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése