S ha százszor is becsapnak és ezerszer csalódom abban,kinek szívemet,mint álmából a rózsát kitakartam,s ha épp az árul el,kit életemmel fedeztem én,s ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért,de egy rongy garasért adnak el engem barátaim,s ha megcsal a reménység,s ha kudarcaim térdre kényszerítenek és elátkozom már,hogy megszülettem.
Akkor se mondom,akkor se mondom, hogy nem érdemes, hinni az emberben.
Akkor se mondom, mert e nélkül is irgalmatlan az élet. De csöndes szóval, eltűnődve mondom: Bizalmam sarkig kitárult kapu,nem verhet rá lakatot a gyanú. Ki-be járhat rajta bárki szabadon. Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,megtisztálkodva ma betérhet újból. Ki kétélű késsel jött ide ma,köszönthet holnap tiszta öleléssel.
Nem, nem hirdetek bocsánatot a rossznak,kegyelmet a hazugnak, nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s gyűlölöm, a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem,hogy bűneink múlandók! Csak szeretetünk örök,s halandó gyarlóságai között csupán maga az "EMBER" halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül,s az önmagával vívott küzdelemben,csak jósága szolgálhat menedékül.
"Fecseg a felszín, hallgat a mély"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése