Minden évben elsunnyogom a halottak napját, nem posztolok szem nem marad szárazon mémeket, nem járok temetőbe de ez az első év, amikor könyörtelenül választ várva fordulok önmagamhoz a miértet tekintve.
Úgy gondolom nem a halottak sírjaihoz kell kivándorolni és élő virágokat helyezni iszonyatos összegekért a sirjaikra...amiről ők már semmit sem tudnak...és kárpótolni sem tudjuk őket a sérelmekért vagy a mulasztásunkért....a virágokat gyakran ellopják újra eladják mert a kegyelet ma már kiment a divatból..és sem a tisztességnek sem a becsületnek sem az életnek de még a halálnak sem adják meg azt a különleges odafigyelést...
Van az az átszellemülés...amikor újra gondoljuk az életünk értelmét....hová is tartunk-..mit szeretnénk elérni az életben még..és azt hogyan valósítsuk meg... milyen úton érjük el...
Szerintem mindenki átgondolja időnként a saját viszonyát a halál gondolatához. Ilyenkor egy kicsit átértékelődnek a kapcsolataink, az életünk és ami fontos, hogy ez jóval azelőtt történik meg, mielőtt egy nagyobb törés váltaná ki. Habár fiatalnak gondolom magam, de időről időre szeretem ezt tudatosítani magamban. Haláltudat. Lehet ezt gyakorolni vagy erre készülni? Ez egy nagyon lassú folyamat és ki mondja meg hol kezdődik? Igen. Ha más nem, tudomásul kell venni a tényt. Természetes, hogy félelemmel és szorongással gondolunk erre. Olyan ez, mint amikor hosszú ideig felhagyunk az edzéssel és amikor újra kezdjük, fáj mindenünk. Aztán, ahogy folytatjuk fellazulnak az izmok, a szalagok és végre spárgát dob a tudat. Megtanulunk gyászolni, elengedni.
Az apám nem ilyenkor jut eszembe igazán. Kapcsolatunk nagyon szerencsétlenül alakult, de megtanultam tisztelni azt, amit ő adott az élethez nekem mert adott. Nem keveset. Olyan dolgokat, amik nélkül nem az az ember lennék, aki most vagyok.... jó értelemben. Nem tudtam vele megbeszélni, amit még szerettem volna. A rosszul értelmezett büszkeség mindkettőnkben dolgozott és azt az űrt, ami emiatt kialakult köztünk már csak azzal csillapíthatom, hogy azon vagyok, az én szeretteim ne érezhessék ezt a fajta űrt. Ha éreznek csak annyit érezzenek adott esetben, hogy tanultak valamit az életvitelemből, amitől olyannokká váltak, amilyenekké.....jó értelemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése