Tudom, mitől leszek bánatos, mérges, rosszkedvű, indulatos, feszült, és csak sejtem, mitől simulhatnának el a ráncok a homlokomon..., aztán máskor meg éppen fordítva, egy akár indokolatlanul felbukkanó gúnyos rosszkedv elmúlik egy szép kovácsoltvas kapu járdára vetülő árnyékának látványától...
Örülök, hogy még mindig észreveszem az apróságokat a hétköznapokban, képes vagyok meg-megállni egy pillanatra, hogy megbámuljak egy porban fürdőző verebet, vagy az utcai lámpák fényében csillogó esőcseppeket...
Bele tudok feledkezni a gyerekeim ide-oda csapongó mesélésébe, egy hülye romantikus történetbe, egy reménytelennek tűnő mondvacsinált, adrenalin-növelő szócsatába...
Állítólag nem vagyok valami egyszerű eset.
Nem tudom. Szeretném azt hinni, hogy mégis, hogy lehet engem csak úgy egyszerűen kezelni a hülyeségeimmel együtt...
Bár elég sok idő eltelt, és mintha ugyanazon a környéken kóborolnék évek óta, egyelőre igyekszem nem leírni magam és közben érzelmek hullámvasútja, meglepetés és csalódás, öröm és szomorúság egy-egy elszalasztott lehetőség után, számtalan milettvolnaha, ááá, nehezített pálya, ki tudja, hány életem van még játékban...
És hogy mégis, újra és újra kreditet veszünk, az igenis azt bizonyítja, hogy optimisták vagyunk, és játékos kedvűek, nem igaz?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése