Sosem tartoztam az „átlaghoz”. Nem direkt. Egyszerűen így alakult szép lassan az értékrendem. Már gyerekkoromban hozzászoktam, hogy nem jártam olyan ruhákban, mint a többiek, mert az anyámnak, jó kézügyessége volt. Felnőtt koromban sem érdekelt a divat, mindig olyan darabokat vásároltam, vagy készíttettem magamnak anyuval, ami nem jött velem szembe az utcán.
Ezzel egy időben az értékrendem is formálódott. Nem „csakazértis”, de többnyire más irányba mentem, mint a nagy többség, az átlag. Nem volt lázadó korszakom, mert nem volt mi ellen lázadni. Nem tekintettem ellenségnek a pedagógusokat, és úgy általában a felnőtteket sem.
Soha nem az ügyeletes macsóba voltam szerelmes, akibe az összes többi lány. Nem futottam azok után, akik verték a lányokat, akik folyton csúfolódtak. Ez engem inkább taszított, mint vonzott. Mindig is szerettem a különcöket, akik egy kicsit eltértek az átlagostól. Lehetett ez bármi. Felfigyeltem a szépen formált szavakra, a lelki tisztaságra, vagy a tudásra, a csendességre. Nem futottam az ügyeletes szépfiúk után sem. Felnőtt nőként is mindig a férfias férfiak tetszettek, markáns vonásokkal, amiben egyediséget láttam. Megfigyeltem, hogy a kevésbé macsó (hogy finoman fogalmazzak) férfiak klasszisokkal kedvesebbek, intelligensebbek.
Általában jól nyomon követhető, hogy az átlag férfiak és az átlag nők is, mennyire szeretnék bedarálni a magamfajtát. Csípi a szemüket, hogy némelyek kiállnak még az értékek mellett. De miért? Miért baj az, hogy vannak, akik nem akarnak a nagy massza része lenni, hogy szívesebben maradnak mazsolák, vagy durvára darabolt diódarabkák a piskótában? Miért olyan mérhetetlenül bosszantó az, hogy kitartunk az álláspontunk mellett, és azt mondjuk, nem bárkivel, nem akárkivel és nem minden áron kell társ? Miért ne válogathatnánk?
Jókat kacarászok, amikor jön a degradáló megjegyzés, hogy hja, hát a kutyának sem kellenének ezek az örök elégedetlen nők…
Elégedetlenség ez egyáltalán? Én nem érzem magam elégedetlennek és ez a legfontosabb. Nekem. Ahogy múlnak az évek körvonalazódott bennem, hogy ezernyi dolog van az életben, ami lehet fontos, örömet okozhat akkor is, ha nincs társunk. Csodabogárnak sem érzem magam, prűdnek és álszentnek sem. Sőt még csak frigidnek sem attól, hogy visszafogott vagyok.
Időnként nem árt magunkba nézni, hogy milyen eszme mellé állunk, mi mellett köteleződünk el, mert várhatóan olyan megítélés alá esünk. Rossz-e nekünk, akik nem váltunk marionett-bábukká? Nem, egyáltalán nem. Sokkal rosszabb lehet a bábuknak, akik mozgathatók, és bólogatnak mindenre, ami divattá vált. Bólogatnak az extrém szex játékokra, az eszközként használhatóságra, hisz ők maguk is eszközzé váltak. Miért teszik? Azért, hogy a massza részévé váljanak, mert az egyszerűbb, ott érzik az erőt, nem pedig magukban. Sokkal nehezebb megvédeni a saját, olykor egyedi álláspontod, mint észrevétlenül beleolvadni és belesimulni a trendi átlagosba. Ingoványos tér ez.
Ezzel egy időben az értékrendem is formálódott. Nem „csakazértis”, de többnyire más irányba mentem, mint a nagy többség, az átlag. Nem volt lázadó korszakom, mert nem volt mi ellen lázadni. Nem tekintettem ellenségnek a pedagógusokat, és úgy általában a felnőtteket sem.
Soha nem az ügyeletes macsóba voltam szerelmes, akibe az összes többi lány. Nem futottam azok után, akik verték a lányokat, akik folyton csúfolódtak. Ez engem inkább taszított, mint vonzott. Mindig is szerettem a különcöket, akik egy kicsit eltértek az átlagostól. Lehetett ez bármi. Felfigyeltem a szépen formált szavakra, a lelki tisztaságra, vagy a tudásra, a csendességre. Nem futottam az ügyeletes szépfiúk után sem. Felnőtt nőként is mindig a férfias férfiak tetszettek, markáns vonásokkal, amiben egyediséget láttam. Megfigyeltem, hogy a kevésbé macsó (hogy finoman fogalmazzak) férfiak klasszisokkal kedvesebbek, intelligensebbek.
Általában jól nyomon követhető, hogy az átlag férfiak és az átlag nők is, mennyire szeretnék bedarálni a magamfajtát. Csípi a szemüket, hogy némelyek kiállnak még az értékek mellett. De miért? Miért baj az, hogy vannak, akik nem akarnak a nagy massza része lenni, hogy szívesebben maradnak mazsolák, vagy durvára darabolt diódarabkák a piskótában? Miért olyan mérhetetlenül bosszantó az, hogy kitartunk az álláspontunk mellett, és azt mondjuk, nem bárkivel, nem akárkivel és nem minden áron kell társ? Miért ne válogathatnánk?
Jókat kacarászok, amikor jön a degradáló megjegyzés, hogy hja, hát a kutyának sem kellenének ezek az örök elégedetlen nők…
Elégedetlenség ez egyáltalán? Én nem érzem magam elégedetlennek és ez a legfontosabb. Nekem. Ahogy múlnak az évek körvonalazódott bennem, hogy ezernyi dolog van az életben, ami lehet fontos, örömet okozhat akkor is, ha nincs társunk. Csodabogárnak sem érzem magam, prűdnek és álszentnek sem. Sőt még csak frigidnek sem attól, hogy visszafogott vagyok.
Időnként nem árt magunkba nézni, hogy milyen eszme mellé állunk, mi mellett köteleződünk el, mert várhatóan olyan megítélés alá esünk. Rossz-e nekünk, akik nem váltunk marionett-bábukká? Nem, egyáltalán nem. Sokkal rosszabb lehet a bábuknak, akik mozgathatók, és bólogatnak mindenre, ami divattá vált. Bólogatnak az extrém szex játékokra, az eszközként használhatóságra, hisz ők maguk is eszközzé váltak. Miért teszik? Azért, hogy a massza részévé váljanak, mert az egyszerűbb, ott érzik az erőt, nem pedig magukban. Sokkal nehezebb megvédeni a saját, olykor egyedi álláspontod, mint észrevétlenül beleolvadni és belesimulni a trendi átlagosba. Ingoványos tér ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése