Esőben sétálni olyan, mintha a világ megtisztítaná a lelked. Lépdelsz a sötétben, az utca sárgás fényei haloványan tükröződnek a szemedben, minden égő egy apró cikázó láng. Megállsz az utca közepén, és felnézel az égbe. Belelátsz a felhőkbe, túlnézel az égbolton, ami épp apró darabokra esik. A csillagok mind aláhullnak a földre, elmosva gondot és bűnt. Hunyorogsz, mert milliónyi csepp hullik az arcodra, finom gyöngyfátyolt vonva a hajadra és a bőrödre. Sírhatnál is akár, mert az igazgyöngyök leperegnek az arcodról, mint a könnyek, de te mosolyogsz. Megkönnyebbült sóhaj szakad fel a tüdődből, mintha eddig a levegő kínzó súlyként keringett volna benne. Mert ezek édes cseppek, égi nektár. Épp tisztára mossák a szíved. A száraz ajkadra cseppen egy nagyobb, megízleled az élet vizét, megtelik erővel a tested, mert ha a szíved gondtalan, a fájdalmak távoli káprázatnak tűnnek.
Ha fontos számodra, hogy kivel sétálsz az év első havazásakor, akkor könnyedén hihetsz abban, hogy a sok lehajtott fejű ember között, akik szembe jönnek veled, épp csak egy pillanatra fellesve rád, köztük van az, akivel egyszer kint fogsz állni a fagyos levegőn, és nevetve az égre mutatsz, hogy elkezdett havazni. Hányszor mehettél el mellette, hányszor rejtette el az éj, az eső, az ismeretlenség? Miért csak akkor, miért nem most találkoztok? Vagy csak azt kívánod, hogy szembejöjjön veled most, akivel egyszer már sétáltál az első hópelyhek között, amelyek fehér függönyt alkottak az ég sötét ablakában. Kinyitották, és a földre hullott minden pehely, hullámzott, mintha fátylat fújna a játékos szél.
Néha úgy érzed, bármi is történt a múltban, lesz még újabb év, és esni fog újra a hó. És te ott fogsz állni, kabátod parányi jégkristályok százezreivel lesz behintve, a szempilláidon tündöklő cseppek remegnek, mosolyra húzódó ajkaid közül a lélegzeted gomolyog elő és várni fogod, hogy a jeges szél sóhajaitól elgémberedett ujjaidat megszorítsa életedben először, mert akkor régen, abban a hóesésben nem tette.
Az eső elmossa az aggodalmaidat, hogy amikor lehull az első hó, te képes legyél tovább várni minden egyes évben újra és újra.
Ha fontos számodra, hogy kivel sétálsz az év első havazásakor, akkor könnyedén hihetsz abban, hogy a sok lehajtott fejű ember között, akik szembe jönnek veled, épp csak egy pillanatra fellesve rád, köztük van az, akivel egyszer kint fogsz állni a fagyos levegőn, és nevetve az égre mutatsz, hogy elkezdett havazni. Hányszor mehettél el mellette, hányszor rejtette el az éj, az eső, az ismeretlenség? Miért csak akkor, miért nem most találkoztok? Vagy csak azt kívánod, hogy szembejöjjön veled most, akivel egyszer már sétáltál az első hópelyhek között, amelyek fehér függönyt alkottak az ég sötét ablakában. Kinyitották, és a földre hullott minden pehely, hullámzott, mintha fátylat fújna a játékos szél.
Néha úgy érzed, bármi is történt a múltban, lesz még újabb év, és esni fog újra a hó. És te ott fogsz állni, kabátod parányi jégkristályok százezreivel lesz behintve, a szempilláidon tündöklő cseppek remegnek, mosolyra húzódó ajkaid közül a lélegzeted gomolyog elő és várni fogod, hogy a jeges szél sóhajaitól elgémberedett ujjaidat megszorítsa életedben először, mert akkor régen, abban a hóesésben nem tette.
Az eső elmossa az aggodalmaidat, hogy amikor lehull az első hó, te képes legyél tovább várni minden egyes évben újra és újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése