Legalább...

Legalább... Ez az a mondatkezdés, ami mutatja hogy áll az adott kapcsolat, mennyire van szétpunnyadva. Minden kapcsolatot az erőltetett elvárások tesznek széttartóvá (ha elkezdek elvárásokat tenni a másik nyakába és közben egyfolytában érzékeltetem vele, hogy ő kevés ahhoz, ezekhez az elvárásokhoz felnőjön, akkor a másik erre egy idő után természetesen és kiszámíthatóan úgy reagál, hogy csakazértse). Mindenki így reagál, ez emberi dolog. És minden legalábbal kezdett mondattal egyben azt is kimondja az illető, hogy kevés vagy, picit közelebb tolja a másikat ahhoz, hogy azt mondja csakazértse. Egy apró gonosz tüske a másikba. És ha csakazértse van, akkor még több legalábbal kezdett mondat lesz. Így megy ez.
Legalább egy krumplipaprikást összedobhatnál (kimondatlanul: ha már nem tudsz vagy lusta vagy olyan pedáns kajákat főzni mint anyám főzött).
Legalább a lábadat leborotválhatnád (kimondatlanul: ha már nincs olyan tükörsimára borotvált puncid mint a pornófilmekben).
Legalább elmosogathatnál (ha már olyan béna vagy és lusta, hogy mondjuk a bonyolultabb főzést képtelen vagy megcsinálni)
Legalább egy szál virágot hozhattál volna (ha már képtelen vagy valami romantikusabbat, eredetibbet kitalálni).
És nem csak társkapcsolatban:
Legalább a leckédet írd meg (mondjuk gyereknek, a mondat kimaradó másik fele, hogy ha már egyébként egy lusta disznó vagy).
Legalább ezt a jelentést írd meg holnapra (mondjuk kollégának, ki nem mondva, hogy csinálhatna többet is, de úgyis béna hozzá)
Szerintem nem kell folytatni, ahány legalábbal kezdődő mondat hangzik el (vagy ahányszor gondolunk úgy a másikra hogy legalább..., mert ha nincs is kimondva, ha így gondoljuk, azt akár kimondatlanul, de érzékeltetjük vele). Minden legalábból előbb-utóbb széttartó csakazértse lesz. Minden legalább egy újabb játszma kezdete. Lehet elgondolkodni, ki hányszor használja.