Lassan lépkedett az erdei úton, ahol a hóesés óta senki nem járt még. Hallotta, ahogy a hó összetöpörödik a lába alatt. Szép téli nap volt és ahogy lassan olvadni kezdett, olykor leesett egy-egy hódarab az ágakról belecsillanva a fák közé szűrődő fénybe. Néhány nap lehetett még karácsonyig.
Nem volt messze a ház, ahová tartott. Nem akart sietni. Valójában attól félt, hogy egyszer odaér. Messziről jött......nagyon messziről. Ezer és ezer gondolat cikázott a fejében, ahogy mindig az évek során újra és újra. Kérdések, amire sosem talált választ. Egyszerre volt benne kellemes idegesség és félelem attól, hogy ennek az útnak a végén megkapja az összes választ majd.
Talán 5-6 éves kisfiú lehetett, amikor tudatára ébredt, hogy egy nevelő intézetben van. A kórházban hagyták. Apja néha meglátogatta az új feleséggel. Jogászként egy nagy város tisztelt polgára volt. Orvos feleségével még három közös gyermekük született.
Anyját soha nem látta, de tudta hogy új házasságban él ő is, ahol lánygyermeknek adott életet. Szintén egy nagy város sikeres cégénél dolgozott gazdasági vezetőként.
A kérdés, hogy neki miért nem volt helye soha egyik családban sem, folyamatosan bénította. Traumák, rossz beidegződések, rossz szokások, amik alapvetően meghatározták későbbi, felnőtt életét. Persze soha senkit nem érdekelt, hogy az álmai, hogyan fonódnak össze a megélt, feldolgozatlan sérelmekkel, félelmekkel, tehetetlenségekkel, amik kísérték őt a mindennapjaiban.
Nem volt szinte perc sem, hogy ne próbálta volna meg elképzelni anyját, hogy ne próbált volna valamilyen mentséget felhozni számára, amivel felmenthette volna végleg az alól a tett alól, amit vele követett el. Titokban imádta őt és minden nap arra készült, hogy szembe álljon vele.
17 év. Ennyi idő telt el abban a bizonytalanságban, hogy felmentheti anyját vagy már soha nem. Úgy érezte, ha nem találkozik vele legalább egyszer, képtelen lesz az én tudatát felépíteni.
Ahogy ment az úton lepörögtek az intézetben telt évek nagyobb állomásai. Eszes gyerek volt hihetetlen jogi érzékkel és istenadta kézügyességgel. Barkácsolási munkái talán még most is ott állnak az intézet üveges szekrényében. Minden darabba beletett egy kicsit a lelkéből.
Nem tudta, most hogyan tovább. Abban bízott, hogy a találkozás után, mindent tisztán fog látni és új életének tervei is kirajzolódnak majd.
Gondolataiban nagyon szép nő volt az anyja. Kék szemekkel, szőke hajjal, csinos konttyal, vékony termettel. Egyszerre érzett a legkedvesebb anyának járó tiszteletet és szeretetet ugyanakkor mély haragot.
17. születése napján nem bírta tovább. Megszökött, hogy anyjához siessen....hogy végre szembe nézhessen azzal a nővel, akit ikonként imádott magában és akit mélyen megvetett. Mindennél jobban vágyott arra, hogy dönteni tudjon a két érzés között.
Ahogy közeledett, úgy lett egyre idegesebb.
Amikor megfogta a kilincset, már a torkában volt a szíve. Benyitott.
Anyja ott állt a konyhában, éppen főzéshez készülődött.
Egymásra néztek és megállt a levegő.
....és megállt az idő is. Anyja képében visszanézett rá saját maga. Először a döbbenetes hasonlóságot akarta feldolgozni, de ahogy ezt ízlelgette, jöttek a kérdések, a szemrehányások, az ölelni akarás, a be nem pótolható szeretet igénye.
Szép nő volt, ahogy képzelte.
Hosszú idő telt így el. Anyja törte meg a csendet.
- Te vagy az fiam....istenem, hát hogy kerültél ide? Ülj le főzök egy kávét.
Jajjj, de elfogyott a kávé. Van itt egy bolt nem messze... siess gyorsan hozz kávét! Na és kenyeret is frisset.
Egyetlen szót sem szólt. Magába tetoválta a pillanatot és lassan kifordult az ajtón.
- de hát fiam, hova mész? Gyere vissza, beszélnünk kell! Annyi mindent akarok neked mondani.
Hátra sem fordulva ment tovább azon az úton, ami olyan hosszúnak tűnt és mégis rövid.
Hirtelen más léptékekkel mért az idő. El, amilyen gyorsan lehet....oda, ahonnan jött.
Az úton szembe jövő rendőrségi autóba már egy teljesen más ember szállt be. Arcán legördülő könnycseppjeivel lezárt egy fejezetet.
Soha többé nem látta őt. Azon a karácsonyon végleg felnőtt, de minden karácsonykor felvillant a betetovált pillanat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése