Csend

Letudtam, az utolsó műszakot a szabadságig. Fizikálisan elfáradtam. Egyedül vagyok a műszakban és bár egész nap szól a zene a fülemben, ma mégis a csendet hallgattam. Ezt a zene csak támogatta. A befelé figyelés csendje. Az a csend, ami páratlan, ami segít megérteni, épp mi zajlik benned? Az a csend, ami megérteti veled, hogy nem külvilág határoz meg téged, hogy van valami különleges rend, fegyelem benned. Az a csend, ami tovább visz téged és felemel. Az a csend, ami elhiteti veled, hogy különleges vagy. Az a csend, ami valami változást készül hozni benned csak azt várja, hogy rábólints. Az a csend, amit talán egy másik ember tiszta tekintete hoz ki belőled és azon gondolkozol, hogyan maradt ilyen tiszta a tekintete annyi, de annyi rossz után. 

Ebben a csendben látom meg, mennyi, de mennyi szeretethiány van a világban.....hogy a gyerekek már egyáltalán nem játszanak társasjátékot, pedig mennyi  mindent meg lehet tudni a másikról játék közben és milyen közel lehet hozzá kerülni. Ebben a csendben szeretnél megfejteni néhány kérdést, egy találkozást, egy olyan érzést, ami nagyon ritka a mai világban és ami megdöbbent. 

Ebben a csendben van a legnagyobb erő. 

Pihennem kell. A fizikai fáradság miatt nem voltam képes tovább gondolni ma ezt. Lefutottam nullára. 

Kellemes hétvégét minden kedves olvasómnak, akik velem hasonlatosan szabadságot töltenek, azoknak pedig töltődéssel teljes, boldog szabadságot!