Azt szokták mondani, minél nagyobb benned a gyermek, te annál boldogabb lehetsz. Mindig hálás voltam jó sorsomnak, hogy sokat tudok nevetni bármilyen helyzetben. Tudatosan, a vártnál is jobban eltávolodtam a materiális világtól. Épp csak annyira tartom fontosnak, amennyire a létünkhöz muszáj. ...és amióta nem tartom fontosnak, jobban is alakulnak a dolgok körülöttem. Nem akarok semmit görcsösen, de úgy élek, hogy észrevegyem, ha az élet felkínál valamit nekem. Átérzem a gondolatot miszerint nem az a fontos mit és mennyit gyűjtesz össze. Sokkal fontosabb, hogy mit adhatsz.
Télapó? Valamikor volt egy ember, aki megelégelte a pénz hajhászást és minden vagyonát felkínálta rászorulóknak. Belőle építettünk fel egy mesét a télapóról. Nem emlékszem arra, hogy csalódtam volna, amikor megtudtam, hogy ő igazából nem létezik. Tudomásul vettem, de életben tartottam magamban egy kedves, pirospozsgás, telt arcú apókát, aki amellett, hogy jóságos, elmondja a hibáinkat is, hogy változtatni tudjunk. Így felnőtt fejjel is szeretem ezt az életérzést.
Elképzeltem, vajon mit mondana, ha eljöhetne hozzánk, felnőttekhez is.
Talán valami ilyesmit?
Hallod, hogyan sír a világ a szívedben? Látod ezt a mérhetetlen szellemi, lelki szegénységet, ami pusztít földünkön?
Egyetlen nő és egyetlen férfi sem túl öreg és egyikőtök gyermeke sem túl fiatal, hogy magatokhoz emeljétek őket és az arcotok mindig egy szintben lehessen és láthassátok egymás mosolyát, könnyeit.
Te mindig csak jobb, csak jobb leszel.
Álmodozó vagyok? Lehet, de nem is vágyok egy kőkemény gyakorlatias világra, ahol mindent előre ki lehet és ki kell számolni lassan már a kapcsolatainkban is.
Akkor inkább elkezdem pucolni a csizmámat! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése