A show vége

Van, akinek egész életében fontosabb volt a szerep, mint a valódi jelenlét. De egyszer eljön az a pillanat, amikor lehull a függöny – és ott marad csak az ember. Díszlet nélkül. Kapcsolat nélkül. Szeretet nélkül. Volt idő, amikor minden róla szólt. A figyelem, az online rajongás, a megbabonázott nők szeme – akik még nem tudták, hogy csak a vetített díszlet részei. Ő pedig játszotta a szerepet. A karizmatikus férfit, a beteg zsenit, a szenvedő művészt, a különlegeset. Akiért aggódni kell. Akit meg kell menteni. Akit szeretni kell, mert ő „nem tud”. És mentek is sokan. Adtak. Etettek. Itattak. Simogattak. Mert úgy tűnt, ő nem bírja az életet egyedül. De közben soha nem tanulta meg viszonozni. Nem hozott reggeli kávét. Nem kérdezett vissza, ha a másik sírt. Nem tartott meg. Csak elvett. És most… Most, hogy már nem fiatal. Nem különösen kívánatos. Most, hogy már fizikailag is gyengül. Most, hogy a filterek mögötti arc is megöregedett… Most, hogy nem jön a like, és a látszat-kapcsolatok hirtelen nem hozzák a pohár vizet, amikor tényleg nem tud felkelni – itt a show vége. Mert a szerelem nem online megy. A pohár vizet nem kommentben adják. És senki nem gondoz egy életen át olyat, aki sosem szeretett igazán vissza. Mert a világ igazságosabb, mint gondolnánk. És a legnagyobb tanítás néha nem akkor jön, amikor még erőnk van – hanem amikor már nincs kinek játszani. Mert ami körbe megy, az körbe jön. Mert, ha csak kiveszel, egy idő után mínuszba kerülsz. És a hiány visszacsap. Mert amit kiáltasz a völgybe, azt hallod vissza. A ridegség és manipuláció végül visszhangzik Mert a sebezhetőség, a kölcsönösség tanulnivalója elkerülhető egy ideig – de nem örökké. Mert aki kifosztja érzelmileg a környezetét, idővel egy sivatagban marad egyedül. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, amitől mindig rettegett. És aki meg tudja ezt látni – már kint van a színpad ajtaján és nem játszik tovább, hanem végre él.