zenelejátszó

2025. augusztus 16., szombat

Amikor egy érintés örökre velünk marad

Vannak pillanatok az életben, amikor találkozunk valakivel, és valami egészen különleges történik. Egy érintés, egy simogatás, egy ölelés – és tudjuk, hogy több ez, mint test a testen. Olyan rezgés indul el bennünk, amely mintha beíródna a sejtjeinkbe. Találkozás, ami nem múlik el még akkor sem, ha valami kegyetlen okból megszakad a kapcsolat. Egy érintés, egy pillanat, ami belénk vésődik, és soha nem felejtjük el. Te is őrzöl magadban ilyet?
 A test emlékezete
 A tudomány is ismeri ezt a jelenséget. Az idegrendszerünk az érintést hormonok, kémiai jelek formájában raktározza el. Az oxitocin, a kötődés hormonja, biztonságot és melegséget üzen az agynak. Egy mély élmény tehát valóban képes „lenyomatot” hagyni a testben. Ezért fordulhat elő, hogy valakitől kapott simogatás érzése még évtizedek múltán is felidézhető, szinte ugyanazzal a melegséggel.
 A lélek lenyomata
 De nem csak a test emlékszik. A szív és a lélek is őrzi azt, ami egyszer igazán megérintette. Egy különleges kapcsolatban a szeretet és a vágy összefonódik, és a másik bőréből, rezdüléseiből visszaverődik az energia. Olyankor azt érezzük: adok, és közben kapok is. Megsimítod a bőrét és érzed, hogy felmelegszik a tenyered. Szó szerint visszaáramlik belőle is valami beléd. Mintha körbeáramlana köztünk valami láthatatlan, amitől mindketten többek leszünk. Miért felejthetetlen? Azért, mert ez ritka. Nem minden kapcsolatban születik meg. Sokan próbálják újra és újra keresni, de többnyire csak halvány utánzatokra bukkannak. Egyetlen ember képes lehet olyan mélyen megérinteni valakit, hogy onnantól minden más kapcsolat mérceként áll mellette. És nem azért, mert a másik tökéletes volt – hanem mert az összhang, a rezgés, a pillanat tökéletesen találkozott.
 Spirituális szemmel 
 A lélek szintjén mindez úgy érthető, mint két energia összeérése. Amikor két ember rezgése harmonikusan találkozik, olyan kapu nyílik ki, amely egyszerre gyógyít, ébreszt és összeköt. És bár a kapcsolat véget érhet, az energia emléke bennünk marad. Nem a másik emléke csupán, hanem az a saját részünk, amely felébredt benne ott és akkor örökre. Mit vihetünk magunkkal? Talán nem mindenki tapasztalja meg ezt az élményt, de aki igen, annak egy életre útjelző lesz. Emlékeztet arra, hogy létezik mélység, intimitás, amely nem utánzat és, hogy érdemes várni, keresni, nyitva maradni – mert egyszer elég egyetlen érintés, ami örökre velünk marad. Érdemes keresni és megbecsülni ezeket a kapcsolódásokat – mert ők adják az élet valódi ízét. Te átéltél már olyat, ami kitörölhetetlen nyomot hagyott benned? Írd meg kommentben, kíváncsi vagyok a történetedre.

2025. augusztus 9., szombat

Nevermore

Bizonyos történések, megfigyelések hatására egy érdekes és többszintű átalakuláson megyek át és ez nem elég, valami mély késztetést érzek arra, hogy az ezzel kapcsolatos gondolataimat csapra verjem. Az nem lehet, hogy én ezt egyedül éljem át, hogy ne adjak esélyt arra, hogy valaki/valakik akár saját gondolatait ne ismerhesse fel vagy talán épp fogalmazódik már benne is, de még nem mondta ki, nem írta le, de azoknak is szól ez az írás, akiket éppen ez, éppen most gondolkodtat el, nyit meg bennük valamilyen felismerést. Felismerést arról, hogyan tudják összegezni az eddigi életüket, a benne lévő történéseket és az ezekre adott reakcióikat talán valamiféle öszefüggést keresve bennük. A hogyan éljük az életünket és hogyan élhetnénk még kérdésben nagyon izgalmas, és elég hosszú időt el lehet tölteni, ahogy a ki vagyok én és mi vesz körül, miért éppen azok a dolgok vesznek körül témában is. Mit kell megértenem ahhoz, hogy abban a káoszban, ami ezekben az időkben körül vesz bennünket, ne veszítsük el a lényeget. Történetesen, pl azt, hogy az ebben a rendszerben ránk szabott időt tapasztalások mentén tanulva a lehető legkönnyedebben, legboldogabban tölthessük el még akkor is, ha ezt a szót mindenki másként definiálja önmaga számára és akkor is, ha szinte minden külső tényező arra kényszerít, hogy tökéletesen megzavarodjak és elveszítsem magam és úgy funkcionáljak, mint egy zombi. Mik azok a dolgok, amik miatt egyre többen, egyre többször tévedünk el ezen az úton szem elől veszítve a valamikor kitűzött értékes céljainkat, miközben – egy kedves ismerőstől idézve – csámborgunk valamiféle karmikus ösvényen, sokszor hosszú, értékes éveket elveszítve. Hogyan áll a karakterünk, az alapvető emberi tulajdonságaink, lehet-e, kell-e valamelyiken is korrigálni esetleg frissíteni a mai idők változásait, elvárásait tekintve a jobb működés érdekében, megtanulva ezzel a magunkkal szembeni teljes őszinteséget. Végig vesszük, hogyan is épül fel a gondolkodásunk, az érzékeléseink. Hogyan éljük meg a szenvedősebb időszakokat, hogyan állunk hozzá egy elénk gördített feladathoz, hogyan éljük meg az örömeinket. Mi az a hitrendszer és mi a helyzet a saját hitrendszerünkkel? Mi az, ami hosszú időre is képes megakakasztani bennünket egy olyan tudatszinten, ami automatikus, ösztönös és ősi. Szó szerint ősi. Az ősember tudatszinje. Annyit takar, a túlélés garantálva van, vagyis van mit ennem, nincs és nem várható támadás és van biztonságot nyújtó búvóhelyem. Miért van az, hogy túl sok embert látok ezen a szinten megakadva? Ezen a szinten hajszoljuk a pénzt, a társadalmi elismerést, a státuszt. Nem azért mert boldoggá tesz, hanem azért mert a túlélést reméljük tőle. Ösztönös, hatékony rendszer. Ez a rendszer folyamatosan készenlétben tart és mindent aszerint értékel, hogy segít-e túlélni. Amikor ezt biztonságban tudjuk, megjelenik az érzelmi szint. Itt jelenik meg a harag, a vágy, féltékenység, szeretet, szerelem, sírás, önfeledt nevetés. Ezek veszik át az irányítást. Már nem csak a fizikai veszélyeket kutatjuk, hanem az érzelmieket is. Megjelenik a sértésektől, az elutasításoktól, kudarcoktól való félelem. Az agy emlékekből táplálkozik. Felépít egy viselkedési sémát a megtörtént negatív eseményekre, traumákra. Ez azonnal beindít egy fizikai reakciót, mielőtt az ész érvényesülhetne. Kialakul a szeretet hajszolása, a veszteségtől való félelem, az elfogadás iránti vágy. Az elhagyatottságtól való félelem minden idegsejtünket átjár. Elég egy hideg pillantás, egy rosszul indított mondat, egy rosszindulatú komment a poszt alatt és bekapcsol egy szenzor, amit az ősember életében egy ragadozó veszélye alakított ki. Az emberek túlnyomó többsége egész életét ezen a szinten tölti, ahol a döntéseik nem tudatos választások, hanem automatikus reakciók. A kapcsolataink harcterekké válnak, ahol kimondatlan félelmek és kielégítetlen szükségletek ütköznek és az a baj, hogy ez normálisnak tűnik. A mindennapos szonrongás, az alattomos félelem attól, hogy elveszítjük azt a kevés biztonságot, amit felépítettünk. Pedig ez még a tudat legalsó szintje, amire egyébként épít a politika, a hatalom mert nem látsz és amit nem látsz, abból sosem fogsz kitörni. A pillanat, amikor felismered, hogy ezen a világon túl létezik valami más, az elméd hátra lép, gondolkodik, megfigyel. Már nem reagálsz azonnal, keresed a logikát. El kezd finomodni a legélesebb fegyvered, a gondolkodás. Nem döntesz érzelmi háttérből. Felismered a mintázatokat, amik eddig becsaptak téged. Már nem csak élsz, értelmezel is. Két részre bontod a dolgokat. Ok és okozatra. Na innen kezdesz el irányítani a saját életedben mindent, ami a gondolataidban megjelenik. Következik egy racionális világ egy intelligencia és tudatszint emelkedés, de ebben is meg van a csapda mert az elme nem képes meghaladni önmagát és tovább fényezi az egot. Egy idő után kifullad az intellektus, nem elégít ki a tudás és ekkor a tudat beköltözik a szívbe. A válaszokban megjelenik az empátia. Az ítélkezést felváltja az együttérzés. Meglátjuk egymásban a tapasztalataink tükröződését. Az a siker, amivel másokat taposol el, értelmét veszti. A hosszú, zajos út után egyfajta hazatérés érzete vesz erőt rajtad a valódi kapcsolódás igényével. Nemcsak egymáshoz, hanem magához az élethez is. Azt érzed majd, megváltozott a világ pedig nem kívül változtak a dolgok. Te változtál meg mélyen, legbelül. Minden apró dolog jelentéssel telik meg. Az emberek másként reagálnak rád, hirtelen minden gördülékenyebbé válik. Észreveszel egy döbbenets rendet magadban és a világban is. Ezek a szintek nem lineárisan alakulnak ki és bármikor vissza is eshetsz egy régi sémába mert ez a szabadság, de kis idő után visszatérsz a tudatosságodhoz mert el kezd sokat jelenteni, hogy mi történik veled és hogyan állsz hozzá. Hirtelen minden értelmet nyer még a veled korábban történt dolgok is. Persze az élet megy tovább, a viták nem tűnnek el. Ráadásul megjelenhet újra az ego mert én már ezen a szinten vagyok, de a másik még nem jutott el ide, vagyis én jobb vagyok és ezzel csúszol is vissza. Ha nem kontrollal fordulsz az élethez, hanem egy jelenléttel, minden rendben lesz. A kérdés az, mennyire leszel őszinte magadhoz a visszahúzó pillanatokban. Nehéz nyitva maradni akkor is, amikor minden sejted záródni akar. Ez a tapasztalás játéka és egy olyan saját világ megcélzása, amiben kiteljesedhetsz, ami rendkívül ellenálló a külső hatásokkal szemben, amiben szerethető vagy pontosan azért, mert már nem akarod görcsösen mások elfogadását, de szeretetteljes és nyitott maradsz számukra egy mély megértéssel, meghagyva a saját választásaikat, amiben a lelked, a mentalitásod istenien érzi magát és amiben éppen ezért a fizikai léted is sokkal egészségesebbé válik. Én azt hiszem, ezért vagyunk itt.

2025. augusztus 7., csütörtök

Ki bírja tovább?

Vas Judit egy dokumentumfilm rendező volt. Már 63 éve meghalt tragikusan fiatalon, 23 évesen. Öngyilkos lett. Volt egy zseniális pár perces dokumentumfilmje. Egy lakótelepen forgatta, az volt a címe: Ki bírja tovább? Gyerekeknek kellett versenyezni, ki tud tovább egy lábon állni. A filmben semmi hang nem volt, teljesen néma volt, csak a kamera mozgott, fejek, lábak, fejek, lábak. Mindenki mosolyog, nevet, vidáman kezdik a versenyt. Aztán, ahogy telnek a percek, egyre inkább kiül a torz grimasz és az erőlködés az arcokra, a lábak remegnek, a tekintetek egyre görcsösebbek, majd sorba teszik le a lábukat a gyerekek. Már csak néhányan vannak versenyben, mindenki eltorzult arccal, majd már szinte senki se bírja, kivéve egyet, aki a legszélén áll, ráközelít a fejére a kamera, arca ragyog, semmi görcs, semmi erőlködés. Lejjebb pásztáz a kamera...egy lába van. Ki bírja tovább? Akinek muszáj. Ez a fekete-fehér, alig 9 perces rövidfilm díjat nyert, bejárta a világot, nagy sikert hozva egy női rendezőnek abban a világban, amikor a filmes szakma csak a férfiaké volt. A film nemzetközi fesztiválokon is szerepelt. A maga idejében forradalmian egyszerű volt. Szinte néma, mégis beszédes. Egy kísérlet. Egy játék. Egy tükör a néző felé. És ma? Ma nem találod meg sehol. Nincs fent YouTube-on. Nincs elérhető képkocka. Nincs letölthető változat. A film a Balázs Béla Stúdió, illetve a Budapest Filmstúdió gyártásában készült, „Who Can Do It Longer” címmel, fekete‑fehér, 35 mm, kb. 9 perc hosszú rövidfilm Csak néhány poros utalás, egy-egy könyv végjegyzékében. És a csend. A Magyar Nemzeti Filmarchívum vagy a Magyar Filmtudományi Intézet rendelkezik állókép-archívummal, vetítésre szánt anyaggal vagy digitalizált kópiával. Több körös bürokratikus intézkedés után, talán elérheted, hogy anyagi ellenszolgálatás fejében megnézheted egy laborban, de nem töltheted le, nem kaphatsz másolatot. Szuper. Ez aztán a művészeti örökség. Pedig Vas Judit ezzel a filmmel valamit mondani akart. És talán azt hitte, hogy a filmje – ha ő már nem is lesz – majd tovább él helyette. Nagyon szerettem volna megnézni évekig kerestem, helyette csak szóban lehet róla megemlékezni. Most ezt róttam le.