Bizonyos történések, megfigyelések hatására egy érdekes és többszintű átalakuláson megyek át és ez nem elég, valami mély késztetést érzek arra, hogy az ezzel kapcsolatos gondolataimat csapra verjem. Az nem lehet, hogy én ezt egyedül éljem át, hogy ne adjak esélyt arra, hogy valaki/valakik akár saját gondolatait ne ismerhesse fel vagy talán épp fogalmazódik már benne is, de még nem mondta ki, nem írta le, de azoknak is szól ez az írás, akiket éppen ez, éppen most gondolkodtat el, nyit meg bennük valamilyen felismerést.
Felismerést arról, hogyan tudják összegezni az eddigi életüket, a benne lévő történéseket és az ezekre adott reakcióikat talán valamiféle öszefüggést keresve bennük. A hogyan éljük az életünket és hogyan élhetnénk még kérdésben nagyon izgalmas, és elég hosszú időt el lehet tölteni, ahogy a ki vagyok én és mi vesz körül, miért éppen azok a dolgok vesznek körül témában is. Mit kell megértenem ahhoz, hogy abban a káoszban, ami ezekben az időkben körül vesz bennünket, ne veszítsük el a lényeget. Történetesen, pl azt, hogy az ebben a rendszerben ránk szabott időt tapasztalások mentén tanulva a lehető legkönnyedebben, legboldogabban tölthessük el még akkor is, ha ezt a szót mindenki másként definiálja önmaga számára és akkor is, ha szinte minden külső tényező arra kényszerít, hogy tökéletesen megzavarodjak és elveszítsem magam és úgy funkcionáljak, mint egy zombi. Mik azok a dolgok, amik miatt egyre többen, egyre többször tévedünk el ezen az úton szem elől veszítve a valamikor kitűzött értékes céljainkat, miközben – egy kedves ismerőstől idézve – csámborgunk valamiféle karmikus ösvényen, sokszor hosszú, értékes éveket elveszítve. Hogyan áll a karakterünk, az alapvető emberi tulajdonságaink, lehet-e, kell-e valamelyiken is korrigálni esetleg frissíteni a mai idők változásait, elvárásait tekintve a jobb működés érdekében, megtanulva ezzel a magunkkal szembeni teljes őszinteséget.
Végig vesszük, hogyan is épül fel a gondolkodásunk, az érzékeléseink. Hogyan éljük meg a szenvedősebb időszakokat, hogyan állunk hozzá egy elénk gördített feladathoz, hogyan éljük meg az örömeinket. Mi az a hitrendszer és mi a helyzet a saját hitrendszerünkkel? Mi az, ami hosszú időre is képes megakakasztani bennünket egy olyan tudatszinten, ami automatikus, ösztönös és ősi. Szó szerint ősi. Az ősember tudatszinje. Annyit takar, a túlélés garantálva van, vagyis van mit ennem, nincs és nem várható támadás és van biztonságot nyújtó búvóhelyem. Miért van az, hogy túl sok embert látok ezen a szinten megakadva? Ezen a szinten hajszoljuk a pénzt, a társadalmi elismerést, a státuszt. Nem azért mert boldoggá tesz, hanem azért mert a túlélést reméljük tőle. Ösztönös, hatékony rendszer. Ez a rendszer folyamatosan készenlétben tart és mindent aszerint értékel, hogy segít-e túlélni.
Amikor ezt biztonságban tudjuk, megjelenik az érzelmi szint. Itt jelenik meg a harag, a vágy, féltékenység, szeretet, szerelem, sírás, önfeledt nevetés. Ezek veszik át az irányítást. Már nem csak a fizikai veszélyeket kutatjuk, hanem az érzelmieket is. Megjelenik a sértésektől, az elutasításoktól, kudarcoktól való félelem. Az agy emlékekből táplálkozik. Felépít egy viselkedési sémát a megtörtént negatív eseményekre, traumákra. Ez azonnal beindít egy fizikai reakciót, mielőtt az ész érvényesülhetne. Kialakul a szeretet hajszolása, a veszteségtől való félelem, az elfogadás iránti vágy. Az elhagyatottságtól való félelem minden idegsejtünket átjár. Elég egy hideg pillantás, egy rosszul indított mondat, egy rosszindulatú komment a poszt alatt és bekapcsol egy szenzor, amit az ősember életében egy ragadozó veszélye alakított ki. Az emberek túlnyomó többsége egész életét ezen a szinten tölti, ahol a döntéseik nem tudatos választások, hanem automatikus reakciók. A kapcsolataink harcterekké válnak, ahol kimondatlan félelmek és kielégítetlen szükségletek ütköznek és az a baj, hogy ez normálisnak tűnik. A mindennapos szonrongás, az alattomos félelem attól, hogy elveszítjük azt a kevés biztonságot, amit felépítettünk. Pedig ez még a tudat legalsó szintje, amire egyébként épít a politika, a hatalom mert nem látsz és amit nem látsz, abból sosem fogsz kitörni.
A pillanat, amikor felismered, hogy ezen a világon túl létezik valami más, az elméd hátra lép, gondolkodik, megfigyel. Már nem reagálsz azonnal, keresed a logikát. El kezd finomodni a legélesebb fegyvered, a gondolkodás. Nem döntesz érzelmi háttérből. Felismered a mintázatokat, amik eddig becsaptak téged. Már nem csak élsz, értelmezel is. Két részre bontod a dolgokat. Ok és okozatra. Na innen kezdesz el irányítani a saját életedben mindent, ami a gondolataidban megjelenik. Következik egy racionális világ egy intelligencia és tudatszint emelkedés, de ebben is meg van a csapda mert az elme nem képes meghaladni önmagát és tovább fényezi az egot. Egy idő után kifullad az intellektus, nem elégít ki a tudás és ekkor a tudat beköltözik a szívbe. A válaszokban megjelenik az empátia. Az ítélkezést felváltja az együttérzés. Meglátjuk egymásban a tapasztalataink tükröződését. Az a siker, amivel másokat taposol el, értelmét veszti. A hosszú, zajos út után egyfajta hazatérés érzete vesz erőt rajtad a valódi kapcsolódás igényével. Nemcsak egymáshoz, hanem magához az élethez is. Azt érzed majd, megváltozott a világ pedig nem kívül változtak a dolgok. Te változtál meg mélyen, legbelül. Minden apró dolog jelentéssel telik meg. Az emberek másként reagálnak rád, hirtelen minden gördülékenyebbé válik. Észreveszel egy döbbenets rendet magadban és a világban is. Ezek a szintek nem lineárisan alakulnak ki és bármikor vissza is eshetsz egy régi sémába mert ez a szabadság, de kis idő után visszatérsz a tudatosságodhoz mert el kezd sokat jelenteni, hogy mi történik veled és hogyan állsz hozzá. Hirtelen minden értelmet nyer még a veled korábban történt dolgok is.
Persze az élet megy tovább, a viták nem tűnnek el. Ráadásul megjelenhet újra az ego mert én már ezen a szinten vagyok, de a másik még nem jutott el ide, vagyis én jobb vagyok és ezzel csúszol is vissza. Ha nem kontrollal fordulsz az élethez, hanem egy jelenléttel, minden rendben lesz. A kérdés az, mennyire leszel őszinte magadhoz a visszahúzó pillanatokban. Nehéz nyitva maradni akkor is, amikor minden sejted záródni akar.
Ez a tapasztalás játéka és egy olyan saját világ megcélzása, amiben kiteljesedhetsz, ami rendkívül ellenálló a külső hatásokkal szemben, amiben szerethető vagy pontosan azért, mert már nem akarod görcsösen mások elfogadását, de szeretetteljes és nyitott maradsz számukra egy mély megértéssel, meghagyva a saját választásaikat, amiben a lelked, a mentalitásod istenien érzi magát és amiben éppen ezért a fizikai léted is sokkal egészségesebbé válik.
Én azt hiszem, ezért vagyunk itt.
