Kihagyott lépcsőfokok...

Volt régebben egy ismerősöm, aki elmesélte, hogy intenzív kapcsolatba került egy sármos, minden szempontból megnyerő férfival.  Az egész robbanásszerűen indult, négy héten át lángolt a tűz, hogy utána egy pillanat alatt hunyjon ki. Nem így tervezték, valójában nem is terveztek semmit, ebben ennyi volt, és kész. Sokat töprengtem az eseten – amiről azóta tudom, hogy nem egyedi –, igaza volt az ismerősösömnek, ebben ennyi volt. Legjobb, ha úgy képzeljük ezt el, mint egy koordináta-rendszert, amelyben az egyik tengelyen az elköteleződés szintje, a másikon pedig az intimitás foka van feltüntetve. Minden elköteleződési szinthez tartozik egy intimitási szint, amin ha fokról fokra haladnak előre, akkor a kapcsolat is egy kiszámítható egyenes mentén fog fejlődni. Ha viszont nem tartják be a dolgok természetes rendjét, akkor az összevissza görbékből semmilyen következtetést nem lehet levonni a jövőre nézve. Azaz a kapcsolat kiszámíthatatlan lesz. Az elköteleződés  sokkal lassabban megy, mint az intimitás kialakítása, ami akár egy pillanat műve is lehet. Visszatérve az ismerősöm példájához, kettejük kapcsolata hirtelen olyan intimitási fokra ugrott, amelyhez egy kezdetleges elköteleződési szint tartozott, és azt a szakadékot nem is lehetett áthidalni. 
Ezzel szerintem meg is érkeztünk a mai tiszavirág életű kapcsolatok miértjéhez. tiszteletben tartva természetesen a villámlakpcsolatokat is mert hát talán van, aki ezeket szereti és hát azért is mert nyilvánvaló a tanulságuk. 

Szilánkok

Valamiért mindig úgy érzem, holnap már minden késő. Holnap már nem tudom megtenni, amit ma megtehetnék vagy megtehettem volna. 

Április 3. Gyönyörű szép napsütéses reggel volt... elindult otthonról, bezárta a lakását, a kulcsot hanyagul zsebre vágta. Átment a szemközti hivatalba és befizette az aznapi csekkjeit. Úgy tervezte, kiélvezi a napsütötte reggelt, a tavaszi illat zsongását, az ébredező kisvárosunk zaját. Úgy döntött átsétál a piacra. Szeretett főzni szerette a piac hangulatát. Szerette a kora reggeli napfényt, a kertjét és voltak dolgok, amiről azt gondolta, túl későn szerette meg őket. 

...megállt a zebránál mert pirosat kapott és gondolatban  lezongorázta magában mit fog a hétvégére bevásárolni. Várta a kamasz fiát. Minden napra. Minden órában. Minden hétvégére. De az ritkán vagy sosem jött el hozzá. 

Végre zöldre váltott a lámpa. Átért és mosolyogva köszöngetve, bólogatva egy-két ismerősének, megállt. 

...az arca elfehéredett, a mellkasa kiszorította őt. Összeesett....

Talán még látta az első embert aki odafutott hozzá, kérdezvén uram mi a baj?
Talán még hallhatta is az izgatott telefonok hangját...Sürgős, jöjjenek.
Talán még várta, hogy a fia is előtűnjön a tömegből.... Apa itt vagyok.
Talán még átérezte, amint az orvos kiütötte .... Nincs életjel!
Talán ezek voltak az utolsó hangok...szavak... a tavasz utolsó napja. 

Gondolkodom, tehát vagyok.

Ha drága kis Maxikámat egyetlen képpel kellene jellemeznem akkor ezekből válogatnék. NAgyon sok vidám, nevetős képe van, de olyan sokszor mereng el, hogy az már meglepő. Néha ráveszem magam, hogy boncolgassam, vajon mire gondol ilyen kitartóan. Ha mesét néz, megszűnik a világ és ennek folyamata egyre hosszabb időre nyúlik. Ilyenkor az jut eszembe, hogy a gondolkodás talán szükséges a megismerő folyamatokhoz. Nyílván mindannyian gondolkodunk. Van, hogy különösebb irányítottság nélkül. Élmények, képzelgések. Na és van, hogy valamit megérteni szeretnénk a gondolkodás kapcsán. Olyan is van, amikor problémát akarunk megoldani vagyis a célunk útja pillanatnyilag rejtve van. 
Nálam olyan is van, hogy magamban megbeszélek dolgokat magammal. Ilyenkor nem akarjuk kifejezésre juttatni a gondolatainkat mégis annyira belefeledkezem ebbe, hogy nem veszem észre, hogy meg is mozdul a szám. Ilyenkor rendszerint az hoz vissza a jelenbe, hogy hangosan röhögnek rajtam pl a lányaim. Na szép dolog. 
Azt gondolom Maxinál talán valamiféle élmény ülepítés van. Ha túl sok inger éri, akkor meg kell állni és felidézéssel, újra éléssel próbál tárolni, összevetni, besorolni. 
Érdekes téma és ahogy a képeket nézem igen, ez ő.      Maximilián. 

Örvény...

Biztosan mindenki látott már örvényt. Minden része körforgásban van. Ahogy kifelé haladsz, mintha gyorsulna a forgás. Láthatod szépnek is, de valójában halálosan ijesztő. Olyan, mint ez a mi kavargó világunk. Csak a közepén van nyugalom vagyis legbelül, önmagadban és jajj neked, ha kifelé merészkedsz.


Nem is volt ma időm fotózni és csúnya volt az időjárás is.




 Elővettem a tollacskákat. 

A változtatás lélektana...szerintem

Igen, a bátorság a dolgok megváltoztatásához, az fontos dolog. Ilyenkor tulajdonképpen van előttünk egy mérleg, két serpenyővel....az egyikbe kerülnek az elképzelt, várható jó dolgok, illetve a rosszaktól való megszabadulás, amik a változást követik.....a másikba pedig az ezzel járó nehézségek, kín, szenvedés, konfliktusok. Amíg ez utóbbi a több, addig nem jön össze az a "bátorságmennyiség", ami a változtatáshoz kellene...Talán az a baj, hogy a nehézségek valóságosabbaknak tűnnek, mint az a virtuális jövő, amire cserélnénk a jelenlegi állapotot. Talán ezért is élnek sokan rossz házasságban vagy magányosan, mert egyszerűbb napról-napra elviselni a kicsi rosszat, mint vállalni egyszerre és visszavonhatatlanul a változással járó sok szenvedést. Pedig az eszével szinte mindenki tudja, hogy a végeredmény pozitív lenne....
Hogy is van a mondás? Mindenkinek két élete van. A másodikat akkor vesszük észre, amikor rájövünk, hogy egy van.