I Miss You

A fotózás utolsó szakasza az utógondozás és megmondom őszintén, ennek a résznek a fény, kontraszt, fókusz kontrollja ill. effektek próbálgatása nagy lázban tart. Azt hiszem ezt a részt szeretem a legjobban. Utolsó lépésben következik a bőr gondozása egyrészt azért mert egy arcon, testen mindig vannak olyan hibák, amiket nem biztos, hogy mutatni kívánunk egy szépen rögzített pillanaton. Másrészt a tükrös DSLR-ek már olyan élességgel dolgoznak, hogy képesek az apró hibát úgy felnagyítani, hogy az életben sincs olyan csúnya. Retusálás 30-40 vagy több fotón. El tudjátok képzelni? Ez a rész nem a kedvencem és közben nagyon unom magam. 
Ezért ma megszakítottam és a szünetben készítettünk néhány képet az örökös modellemmel (kisebbik leányzóm) és az igen jó hangulatban lévő kis uncsikámmal. 
Újra feljött bennem az érzés, mennyire imádom az objektívemet és az egész felszerelést úgy, ahogy van. 
Én egész nap zenét hallgatok, ha tehetem. Csend soha nincs nálam. A blog hátterében felcsendülő zene pedig azért maradt meg, mert amikor Amerikában dolgoztam majd egy évet, lelkileg a poklot megjártam a családom hiánya miatt és egyszer a Broadway-n sétálva meghallottam ezt a régi Headway számot, amit annyiszor hallgattunk együtt. 
Emlékszem, fizikai fájdalmat éreztem. Le kellett ülnöm, hogy a könnyeimnek időt hagyjak legördülni és felszáradni. Körülöttem egész New York ünnepelt. Jó kedvű utcai táncosok, millió boldog turista, helybeli lakosok és én ültem belezsugorodva abba a végtelen szomorú kis világomban, amibe a fájdalom kényszerített. 
Nem tudom eléggé hálálni a mindenhatónak, hogy immáron 4 éve újra együtt a családom és nap nincs, hogy ne találkoznánk, beszélnénk egymással.
Mindenkinek, aki élete család nélküli, nehéz szakaszát éli kívánom tiszta, őszinte szívvel, hogy mielőbb lehessenek újra együtt és soha többé semmi ne szakítsa el őket egymástól semmi. 
Azt mondják soha ne vedd természetesnek, ha jó sorsod egy könnyebb szakaszt ad neked. 
Minden nap a sors kegyeltjének érzem magam. 
Köszönöm.