Két férfi, két világ

Két férfi, két világ – és mégis: ugyanaz a zene Giovanni Marradi és Ernesto Cortazar – két név, akik talán nem mindenki számára ismerősek. Nem sztárok a szó hétköznapi értelmében. Nem celebzongoristák, nem turnézó világsztárok. Ők a háttérből szólnak – de a szív közepébe. Van annak már talán 15 éve, hogy megismertem a két zeneszerző munkáját és szinte egyszerre. Marradi Olaszországban született (1952), zenész családban nőtt fel, és már kora gyerekként zongorához ült. Semmilyen adat nincs arról, hogy lett volna partner kapcsolata, házassága, gyereke. Mintha az ő társa mindig is a zongora lett volna. Rögtön jön a kérdés, vajon hogyan képes mindennek ellenére ennyire hitelesen játszani érzésekről? Legenda kering arról, hogy volt egyetlen nő az életében, akit mélyen magába zárt. Kompozícióiban ott van az európai elegancia, az elvágyódás, a finom fájdalom. Magányos farkasként alkotott, visszahúzódva – és ez a zenéjéből is hallatszik: mintha mindig valaki után nyúlna, de sose érné el. Zenei világa instrumentális, romantikus, klasszikus ihletésű, mégis kortárs – úgy szól, mint egy levél, amit soha nem adtak fel. Ernesto Cortazar Mexikóban született (1940), s bár fiatalon elveszítette az édesapját, zenéje mégis az élet szépségét, a szeretet melegét hordozza. Később családot alapított, és fia – Ernesto Cortazar III – szintén zeneszerző lett. Cortazar zenéje érzelmesebb, latin dallamvilágú, olykor kifejezetten filmszerű. Szeret adni. Mer ölelni. Mer visszanézni. Az ő világa nem keres, hanem megtalált. A dallamaiban ott van a beteljesülés. És mégis – ezek a férfiak valahogy ugyanazt mondják. Más hangon, más árnyalatban – de ugyanarra az érzésre érkeznek. És ott találkoznak. Nálam. Benned. Bennünk. Giovanni Marradi nem akar meggyőzni semmiről. Nem hajt végig érzelmi viharokon. Ő csak ott van. Megérkezik. Leül. Megérint. Mintha egy nőnek játszana – de nem akármilyen nőnek. Nem hús-vér alaknak. Egy ideának. Egy örök, elérhetetlen női minőségnek, aki talán sosem volt mellette – vagy ha igen, csak nagyon rövid ideig. És azóta is neki játszik. Halkan. Méltósággal. Néha fájón. Mindig gyönyörűen. Ernesto Cortazar zenéje más. Melegebb. Közvetlenebb. Ott nincs távolságtartás, nincs visszafogott sóvárgás – ott van ölelés. Ott van az, amikor valaki nemcsak figyel rád, hanem vissza is néz. Mélyen. Szelíden. Jelen van. Cortazar zenéje olyan, mint egy férfi, aki nem fél szeretni. Nem fél kimondani: „Fontos vagy.” Nem fél ott maradni. Vállalni. Megölelni. És te, hallgatva őt, elhiszed, hogy létezik ilyen szeretet. Akárhogy is, ti ajándék emberei vagytok a Földnek. A zongorátok nem hangszer, hanem hanem híd, amin mindenki átmehet ömagához. Köszönöm, hogy zenével szerettek. Nélkületek minden szegényebb lenne.