Az életem olyan, mint egy film...

Nem mintha annyira izgalmas lenne, csak néha úgy érzem nem is én irányítom. Azt még nem sikerült eldöntenem, hogy vígjáték, horror, tragikomédia vagy sci-fi. De az biztos, hogy valaki vagy valami folyamatosan szövögeti a sztorim, a forgatókönyvet kénye-kedvére alakítja.

Ha úgy akarja, áthúz sorokat, dühösen kisatíroz egy egész bekezdést. Ha jobb napja van, visszatér, és szépen fehérre meszeli hibajavítóval. 

Folyamatosan kérdőjeleket tesz fel a mondatok után. A pontot nem igazán szereti. Az túl egyszerű. Bár olykor egy ponttal való lezárás a legnehezebb dolog a világon.

Ha úgy akarja, zárójeleket tesz, és megcsillagozva megjelöli, hogy ehhez a részhez még vissza kell térni, mert nem tökéletes. Szeret ismételni. Főleg a hibáimat pörgeti vissza és játssza le újra. De pusztán csak merő jóindulatból teszi, hisz már az okosak is megmondták, hogy csak a hibáiból tanul az ember.

Imádja a váratlan fordulatokat, szinte mániákus machinátor. Az egyik fejezetben még ő a nagy pofonosztó, Bud Spencerként küld a földre. 
A másikban már Teréz anyaként támogat.

De mivel ehhez a filmhez nem jár narrátor, hiába a megírt forgatókönyv, a sztorim vége titok marad, nincs ki elmesélje. 

Nekem kell megélnem.…"

A külső megfog

Nos, jöttem mert valaki szólt, hogy csend van. 

A külső megfog a belső menjen a francba!

Na jó, azért ennél komolyabb lesz!

Szóval:

"A külső megfog, a belső megtart."

Sok helyütt olvasom ezt az axiómának szánt marhaságot. Már konkrétan lábrázást kapok tőle!

Mintha személyiségünk, belső világunk nem hagyna nyomot a külsőnkön; nem tükröződne gesztusainkban, hanghordozásunkban, testtartásunkban, egész viselkedésünkben. Mintha a külsőnk nem hatna vissza a belső énünkre, mintha tökéletesen indifferens lenne a lelkünk szempontjából, hogy milyen korpuszba záratott, illetve annak milyen az aktuális állapota. Mintha a kettő között nem létezne semmiféle koherencia. Ugyan hol van az az éles határvonal, ami elválasztja őket egymástól? Ha az arcomat bosszús grimasz torzítja ilyen emeletes baromságok olvastán, akkor ez most a külsőm vagy a belsőm számlájára írandó? És nem mellesleg: ez a mondás végtelenül felszínes képet fest az emberi vonzalom természetéről. Kikérem magamnak! /De izibe'! /

2 hónapos a babánk

Bizony telik az idő. Még most született és máris két hónapos. Most már nagyon nehéz olyan pillanatot kifogni, ahol nyugodt, nem mocorog, épp nem éhes, nem fáj a hasa és nem alszik. Ha ilyen van, akkor nem biztos, hogy épp ráérünk, de ha ráérünk és szaladunk a gép után, a fókuszban azonnal abba hagyja a műsort. Egész álló nap pedig sajnos nem állhatunk készenlétben. Sokkal több szerencse kell ahhoz, hogy jó pillanatokat kapjunk el, de azért próbálunk résen lenni. Ma sikerült. Hiányzik a természetes napfény, de egyszer csak eljön ez is. Az állandó mocorgás miatt minél rövidebbre vesszük a záridőt, annál sikeresebbek lehetünk na és állítsuk a gépet sorozatra mert egy mosoly hamar elillan ilyenkor. Ők még képesek az egyik  pillanatban mosolyogni, a másikban pedig keservesen sírni. A rövid záridő miatt ne feledkezzünk meg az ISO emeléséről sem. Megint nem vagyok maradéktalanul elégedett, de lehet, hogy én ezt már nem is érem el sosem. Azért van sikerélmény is. 

A babánk pedig boldog, kiegyensúlyozott és ez a legfontosabb! Minden pillanat szép valamiért. Hol csodálkozik, hol filozofikus arccal elgondolkozik, hol unott képet vág, hol széleset vigyorog, de már vannak csábos nézései is. 
Nézzétek!  Hát nem ennivaló?
Utómunka? Valóban nem túl sok. Kontraszt, élesség van, ahol még ezek sem. Retus? Most nem volt rá szükség. Csodálatos, hibátlan babaarc. A fotósok álma. 

Utómunka.

Ma ráveszem magam, hogy válaszoljak email-ben érkezett kérdésre, de úgy döntöttem lépésekben teszem meg. Mi is az az utómunka? ...vagyis, ahogy én látom

Amikor el kezdtem érdeklődni a fotózás iránt, nekem először a gépem volt meg zéro tudással. Csak az első néhány kattintás után döbbentem rá, nem tudok fotózni. A gép viszont iszonyú sokba került ahhoz, hogy csak úgy behajítsam a szekrénybe és hát akartam is tudni szinte mindent erről a szakmáról. Lázasan olvasgatni kezdtem és felregisztráltam egy fotós oldalra, ahol neves fotósok véleményezték a szabályok szerint feltöltött fotókat. 1-5 -ig osztályozták a képeket és aki 2.6 alá esett, azt kizárták az oldalról mondván, tanuljon még egy kicsit mert az oldal nívója nem engedte meg a túl sok, fotós szemmel nézve igénytelen kép feltöltését. Az első 2 képem feltöltése után kaptam rendesen. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy megsértődve levonuljak vagy tegyem ezt most félre mert tanulni akarok bármi áron. A tudásvágy győzött. A feltöltésekkel megálltam és nagyon sok képet nézegettem meg ill. cikkeket olvastam az oldalon. ( Az oldal nevét se pro, se kontra nem reklámoznám mert mai nappal már nem javasolnám. Nagyon felhígult és véleményem szerint már csak virtuális szájkarate színhelyévé változott.)

Akkor találtam egy cikket a képek gondozásáról vagyis az utómunkáról. Nagy darázsfészekbe nyúl a téma, hiszen hatalmas vita ez a fotósok körében. 

Sokan egy kicsit titkolnivalónak érzik az utómunkát; á, nem volt semmi utómunka legfeljebb csak egy kis szokásos állítgatás, csak ez csak az …. Mintha ez a munka értéktelenebb lenne mint az, ami odáig volt.

Úgy tűnik a fejekben lassabban megy végbe a rendszerváltás, mint a technikában. Azok, akik az analóg fotózásban nőttek fel érezhetően máshogy állnak ehhez a kérdéshez, mint akik már a digitális technikával fedezték fel maguknak a fotózás örömét. Azért én az előkészítő munka legfontosabb elemének az embert tekintem mert a szabályok tekintetében elszúrt képből utómunkával sem hozható létre jó fotó.

Az utómunkát pedig nem lehet valami illetlen technikai huncutságnak, technikai manipulációnak tekinteni!

Sőt, ha már szoftveres beavatkozásról beszélünk, akkor az nem az, ami már a digitális fényképezőgépben elkezdődik? A JPG, a TIFF vagy a RAW más-más eredményt szolgáltat. Melyik az igazi? Vagy máris manipuláltunk?

De ugyanígy ennek tekinthető bizonyos mértékig a szűrőzés, a derítés, a mélységélesség tetszőleges megválasztása is mindjárt a folyamat elején. 

Úgy érzem, valahol középen helyezkedek el ebben a vitában. Az az utómunka, ami a kép élvezhetőségét hivatott javítani, az én szememben bocsánatos, de láttam már olyan fotót, amin az utómunka valóban szégyentelen, silány vagy épp erősen eltúlzott és a valósághoz már egyáltalán nem hű. 

Egyelőre ennyit az átfogó értelmezésemről bevezetésként.  Írni fogok még azokról az utómunkákról, amiket előnyben részesítek és magam is használok. 

Én sosem adok ki kezemből fotót úgy, hogy ne kontrolláltam volna fontos tényezőket, mint kontraszt, élesség és esetleg téma hibák, amikre maga a képen szereplő sem lenne büszke, persze ezt mindenki maga dönti el. Egyvalami nagyon fontos! Itt is, mint az élet bármely területén igaz, hogy az aranyközéputat érdemes megcélozni, hiszen szerintem mindenkinek van olyan élménye innen onnan, amiben rádöbbent, a kevesebb néha több. 

A vége...

A vége mindig jó, ha nem jó, akkor az nem a vége. 
hahahahahaha
és egy kis shadows. 1981 és 82-ben hallgattam.  Akkoriban nyílt meg a debreceni Unio áruház. Rubik kockáért tolongtak az emberek. Két dolog érdekelt.  Van-e Alföldi papucs és Shadows nagylemez. Tudjátok, a bakelit. Az utolsó lemezt én hoztam el. Sosem felejtem el. Kellemes zene egy öreg és jó csapattól. 

Amikor végképp nincs mit fotózni

Ma tényleg semmi nem inspirált arra, hogy elinduljak. Sem köd, sem zúzmara, sem napfény, sem hó. A  legszürkébb borús idő, ami valóban semmilyen. Fotóznám az unokámat, de folyton alszik, ha nem alszik akkor meg izgatott. Kedv és idő adva. Téma sehol.  Semmi esély, de valamit fotóznom kell. Irány a virágbolt és venni valami szépet. 
Tulipán. Ma becsapom magam és azt képzelem, tavasz van. Jó játék és nem drága.

Mert soha nincs megállás...

Nincs és nem is létezik az embernél tökéletesebb problémamegoldó gépezet! De olyan sem, aki számtalan problémát, gondot ne tudna gerjeszteni, fejleszteni, mint Ő maga! És ebben az ördögi körben, amiért valóban meg kell küzdenünk, harcolnunk, azt igazán megbecsüljük, értékeljük és úgy érezzük, hogy sohasem veszíthetjük el többé! Viszont a megszerzésével nem állhatunk meg és ülhetünk nyugodtan karba tett kézzel. Mert ezzel így azonnal hozzákezdünk az elvesztéséhez! És ha már ez elveszett, lehet, hogy soha többé nem lehet ismét a miénk! 
Lassan egy hete nem voltam már itt. Az egy hét terméke: költözés, vírusos fertőzés, izomgyulladás. Mind meg volt. ..és ami érdekes. Nem azért vettem ki szabadságot, hogy költözzek, hanem azért költöztem mert szabin vagyok. Egyúttal letudtam minden mást is ( betegségek), amire később nem lesz időm. :)
Képekre vágyom, de a mai időjárásban nem láttam a fantáziát. Remélem hamarosan havazik és bőségesen befed mindent majd. Szeretem a telet, a havazást! Imádom mikor hatalmas pelyhekben hull a hó az arcomba.  Imádok télen sétálni az erdőben, mezőkön,  látva mindazt a szépet, csodát, gyönyörűséget mit nekünk ad a természet! És imádom a téli éjjeleket, mikor minden csendes, hófedte és minden látható még éjjel is a Holdvilágnál!
Azért ilyenkor mégis megállok egy kicsit. 

A költözés.

Biztosan mindenki játszott már valamilyen társasjátékkal. Nem az überbonyolult verziókra gondolok, hanem a dobd a kockát és juss el a célba dolgokra. Ott mindig van egy-két mező, ami azt mondja: "vissza a start mezőre". Durvább verziókban azért is dobni kell, hogy visszajuss, s közben nézed, ahogy a többiek elszáguldanak melletted.  Azt hiszem nem is kell jobban kibontanom ezt az analógiát, mindenki érti mire akarok kilyukadni. Most hasonlóan érzem magam. Új lakás, új fejezet b terv c terv. Érzelmileg pedig vissza a start mezőre. Hm.. és ilyenkor jellemzően sorozatosan csak egyest dobunk a kockával. Lassan, de biztosan újra előre. Van ebben jó is és rossz is. Nézzük csak a jót! Több, mint egy hét szabadság, új emberek, új környezet. ...és ugye abban a pillanatban ahogy választottunk egy utat, a többi eltűnik.


A megjegyzés funkció azért van letiltva mert egy napon, amikor megnyitottam az oldalt 127 drogreklám fogadott. A "magamról" panelben megadott email címen tudtok elérni. 
Jó hétvégét mindenkinek!  
 Nekem meló :(  ...szóval költözés.

Valaki valahol...

A körülírható külső szépség sosem vonzott, csak az, ami belülről fakad és tiszta. Ahogy vannak emberek, akik titokban imádják a felhőszakadást, vagy a váratlan helyzeteket, én megőrültem azért a bizonyos meghatározhatatlan valamiért, amit a másik nem egyes tagjai gyakoroltak rám. Jobb kifejezéssel nevezzük ezt egyéni vonzerőnek. Akár tetszik, akár nem, ezzel a képességgel lehet behálózni és horogra akasztani a másikat.
Valaki valahol épp egy olyan partnerről álmodozik, amilyenek mi vagyunk, az összes hibánkkal és hiányosságunkkal együtt. (...) Ez a valaki nem is hibaként vagy hiányosságként, hanem egyéniségünk színfoltjaként tekint majd ezekre a tulajdonságokra. Tökéletesen igaza lesz.

Az elmúlt két hétben soha nem tapasztalt látottságot élvezett a blogom. Nem akartam hinni a szemeimnek, amikor rávizslantottam a statisztikára.  Köszönöm és örülök, hogy valamiért idekattintottatok, rám szánva néhány percet az egyébként nagyon drága időtökből. Mivel ilyen nagy a keresettsége az oldalnak, azt gondolom sokan vannak, akiket soha nem is ismertem. Nektek is köszi. Nagyon örülök, ha néhány értékes percet szereztem Nektek.
Kedves László!
Privátban válaszoltam a fotózással kapcsolatos kérdésedre, de a lényeget ide is kiírom, hátha mást is érdekel. Nem baj, ha még kis kompakttal próbálkozol. A mai kompaktoknak már igen jelentős tudásuk van akár makro módban is. Sokkal fontosabb dolognak tartom, hogy ki áll a gép mögött. A téma iránti érdeklődésed netán szenvedélyed meg fog látszani a képeiden. Erről meg vagyok győződve. Más kérdéseddel kapcsolatban, tervezek egy bejegyzést a közeljövőben. Köszönöm a bizalmadat, de tudnod kell én a szabályok tekintetében válaszoltam az email-ben. Az egyéniség az valami teljesen más persze a saját stílus is a szabályokkal kezdődik és te fogod eldönteni, melyiket rúgod fel egy kép mondanivalójának érdekében.  Nem vagyok profi ez nagyon fontos! Azt tudom elmondani, ahogy én érzem, ahogy én látom.
Kedves Ibolya! Remélem jól haladsz a gépvásárlás körüli dilemmával. Ahogy írtam is neked: vágj bele, értékes hobbit szerezhetsz magadnak veszteni valód pedig egyáltalán nincs. 
 Várjuk a szép tavaszt mert a fotózásnak ez is egy nagyon tartalmas és szép talppontja.

Hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom!

Üdv mindenkinek és békés, nyugodt tavasz várást!

Sírjak vagy nevessek?

Tegnap láttam egy videót, hát persze, hogy a youtube-on. Felmérést végeztek a Budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem hallgatói között. A felmérés alapját a következő kérdések adták:
Mikor volt a második világháború (tól-ig) ?
Ki volt Eötvös Lóránd?
Az 1848-as szabadságharc  melyik napon tört ki?

Volt aki egyáltalán nem tudta a dátumokat és volt, aki a második világháborút 1840-re tette. Nem is tudom, melyik a rosszabb. Az meg a legtermészetesebb, hogy az egyetem névadójáról, ahol tanulunk, lila gőzünk nincs, ki lehetett és minek kapcsán kellett volna róla hallanunk.
Ilyenkor kit kellene hibáztatni? Mit csinálnak a magyar iskolák? Na és a média. Miért a seggüket, mellüket mutogató való villa lakóit nyomják folyamatosan? Kereskedjünk a szülőknél? 
Jó kérdések ugye?
Persze van egy jó hírem: megtalálták a lisztérzékenység okát.
A liszt az...


http://www.youtube.com/watch?v=s233IA1f2L4

Szerintem elhúzok a fodrászhoz, az meglátszik rajtam. ,,,vagy nem. :)  
Szép napot!

Az elengedés

Az élet jelei mellett még valami el kezdett foglalkoztatni mostanában illetve azt kell mondjam mostanában tudatosan mert tudat alatt már nem egy-két dolgot engedtem el életemben, ami vagy, aki számomra nagyon fontos volt.  Valamilyen szinten kapcsolódik is az élet jeleit boncoló témához, hsien az élet többször is figyelmeztet arra, ez nem a te utad.   Néhány hete gondolkoztam el tudatosan először ezen és el is kezdtem a gyakorlatban bevezetni. Felejtsd el a kell szót és boldog leszel! Hogy is van ez? Egy másik alapgondolat meg azt mondja, ne engedd magad eltéríteni a céljaidtól vagy az ahhoz szükséges dolgoktól. …de biztos, hogy minden és mindenki kell nekünk ahhoz, hogy teljes legyen az életünk?                                                                            

Nézz körül a szobádban, a lakásban!  Mennyi mindent gyűjtögettél össze, amihez évek óta hozzá sem nyúltál, mégis ott van, szűkké tesz, bezár, fojtogat. Ugyanez van a gondolataidban, a vágyaidban, az érzéseidben, a boldogságodban és a boldogtalanságodban.  Így van ez a kapcsolataiddal is. Akkor is, ha nem veszed észre. Megfigyeltem, milyen sok ember ragaszkodik szinte mazohista módon megromlott, semmirevaló kapcsolatához és érthetetlen módon akarja bizonyítani, hogy ő jó, és őt nem szabad elhagyni, megcsalni. A problémákra ugyanúgy reagál és nem veszi észre, hogy a világon semmi nem hoz változást, akárhogy próbálkozik is. Ettől azt hiszi, biztonságban van, holott igazából ez hozza a legnagyobb bizonytalanságot. Sosem értettem, miért kell megvárni, hogy az élet egy elementáris kihívással kényszerítsen lépésre.                                                                                                    

Magamról tudom, hogy ez nem könnyű. Hogy ehhez idő kell. De hidd el, így utólag visszagondolva mindenre és mindenkire, még a „rossz” dolgokért is hálás vagyok. S ma már nem érzek sem dühöt, sem gyűlöletet. Mert aki akadályozott, megtanított arra, hogy erős legyek, hogy győztes legyek. Aki bántott, megtanított arra, hogy elviseljem, s megtanított arra, hogy nem mindig kell elviselnem. Aki megtagadott, új utakra vitt, új emberek megismerése felé nyitott utat. Aki lenézett, arra ösztönzött, hogy jobban ismerjem meg magam. Én ezért tudtam mindenkit hálával és szeretettel elengedni.                                                                                                                                                                              

Sokan kínálják fel orvosságként a népszerű pozitív gondolkodás valamely formáját, mint a negativitásból kivezető utat. De hát ez végső soron ismét önbecsapás, hisz csupán a már meglévő negatívra húzom rá a pozitív leplet. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez eleve rossz, csak azt, hogy valódi felszabadulást nem adhat. Nincs sok különbség az állandóan lógó orral járók, s a szüntelenül áradozó emberek között. Mindkettő félreismeri magát.                                                                                                              

Mi lehet hát a megoldás?                                                                                                                    

A kell szó elfelejtése tudatosan. Nem kell vagy nem olyan formában kell vagy nem pont akkor kell.  Meg kell tanulnunk elfogadni, belátni. Először csak apró dolgokat. Ez belülről megnyit, elengedetté tesz. Megszűnik a belső gondolati harc. Az elengedettségen pedig már benne van az elengedés és az állandó béke gyökeret ver bennünk. előbb utóbb szabaddá válunk. Nem fordulunk folyton a múltba és nincs kényszerérzésünk a jövővel, amit állandóan megteremtünk a fejünkben. Olyan ez, mint amikor szerelmes az ember. Gondold csak át! Abban az érzésben foglalkozol a múlttal vagy a jövővel? Élsz a jelen csodájának.                                                                                        

Miért van erre szükség?  Igazából csak azért fontos, mert amíg valaki nem tapasztalja meg azt, hogy elég úgy, ahogy van, s nem ismeri fel a gyakorlatban, hogy egyedül önmaga tartja fenn állandó véleményeivel, minősítéseivel, ítéleteivel saját szenvedését, addig mintegy hipnotizáltan, robot üzemmódban éli mindennapjait.                                       

Amióta tudatosan nem ragaszkodom görcsösen a dolgokhoz, azok maguktól találnak meg engem.                                                                                                                                            

Elengedni  tehát nem könnyű. De egyre könnyebb lesz számodra, ha megkeresed és meglátod mindenben a jót, ha elfogadod, hogy mindenen túl kell lépni egyszer, mert csak így fejlődhetsz, így mehetsz előre.                                                                                           

Elengedni nem könnyű. Művészet. Csak érzéssel, csak lélekkel lehet. Semmi köze az elméhez, a gondolatokhoz. Csak a szívhez van köze.                                                                                                                                                                                                                                      

Pillanatok és művészet.

Ma munka közben zenét hallgattam. Szeretem ezt. Valahogy más léptékekkel érzékelem az időt.  Egy régebbi mappát állítottam be és megszólalt egy rég nem hallott zene, felidézve bennem azt az időszakot, amikor napi szinten hallgattam. Milyen érdekes az emlékezet és mennyi mindenhez kapcsolódik. Konkrétan tudom, mikor hallgattam és milyen élmény fűződik hozzá. Aznap Atlantic Citybe mentünk szabadnapra. Megnéztük az óceán partot, a sok sok kaszinót és aztán egy katonai emlékművet. Utóbbi akkora érzést váltott ki belőlem, hogy egész nap a hatása alatt voltam. 
New Jersey Korean War Memorial. Freedom Is Not Free.
Nagyon sokáig néztem a szobrokat. Gondolatok cikáztak a fejemben.  Mit is akar közölni a szobor készítője... Azt amit én érzek? Talán mindegy is. Ahogyan a fotózásban. Negatív, pozitív érzés egyaránt lehet ez. A lényeg, hogy a nézőt kibillentse a hétköznapi, földhöz ragadt érzésvilágból. Eszembe jutottak történelmi tanulmányaim és hogy az emberiség mennyi mindent áldozott már a szabadságáért függetlenül a körülményektől. Azért a szabadságért, ami ma már teljesen természetes nekünk, pedig mennyire nem az. 
A következő hetem teljesen másként zajlott, mintha nem láttam volna ezt az emlékművet. Megint a jelek. Amikor nagyon nehéznek érzed a napjaidat utadba kerül valami, aminek fényében már szinte szégyelled magad és pitiáner nyafogásnak érzed az aktuális problémáidat.
Megnéztem újra a képeket. Ma is úgy gondolom, ezernyi információja van.
Aznap lenulláztam a számlálót.

Om Hari Om

Egész héten ezzel a zenével élek és ez az unokám altató zenéje is, ezért kicsit jobban utána néztem vajon mi lehet ebben, hogy a két hónapos kis csöppség szinte azonnal elalszik rajta, bármilyen nyugtalan is volt előtte.
Ezt találtam.

Hari Om  हरी ओम् तत् सत्,

Szó szerint: Az Úr a végtelen szellem, Ő az igazság Úr Vhisnu az egyedüli igazság.

Ő az, aki eltávolítja a Maya leplét, elpusztítja az illúzió bilincseit. Megmarad az abszolút igazság.

Ezért a Hari Om Tat Sat szent ének az üdvösség útjára vezet.

"A Teremtőm része vagyok, benne most felolvadok "

 Miért énekeljük az OM-ot?  
Indiában az OM a leggyakrabban énekelt szimbólum. Nagy hatással van az ember testére, elméjére és környezetére. A legtöbb mantra és védikus ima az OM-mal kezdődik. A szerencsés tettek kezdetén szintén eléneklik az OM-ot, és üdvözlésként is használják: Om, Hari Om. Mantraként is ismétlik, vagy meditálnak rajta. Formáját istenként tisztelik, elmélkednek rajta és szerencsés jelnek tekintik.Mindig tudtam, hogy a zenének hatalmas szerepe van az életünkben, de néha konkrétan a bőrömön érzem ezt.

A zene a káoszból rendet teremt; a ritmus a széttartót egységbe fogja; a melódia a megszakítottat folytonossá varázsolja; a harmónia az össze nem illőket összeegyezteti.

Yehudi Menuhin

Az új év első gondolata...

Ha jól emlékszem talán úgy hajnal 5 óra tájban jutottam el az ágyamba. Ekkorra fáradt el a szilveszteri brigád. 9-kor úgy pattant ki a szemem, mint aki, már egy hete alszik .  Csodálatos napfény szűrődött be az ablakon megvilágítva a földön, asztalon heverő konfettimilliókat....mekkora csendélet mindez üvegekkel és társaság létszámának többszörösére duzzadó koszos poharakkal A komfortérzetem visít, azonnal rendet kell raknom. Kávé és start! A takarítás fiatal korom óta egy olyan művelet, amit teljes harmóniában, komótosan, nagy léptékű gondolatokba burkolózva végezhető, kizárólag egyedül, minden apró tárgyat megmozdítva, a tökéletességre törekedve. Elvégre új év van. Kezdjük tisztán, levegősen.

 Ha valaki nem élte még meg ezt, próbálja ki! Ajánlhatok még hozzá valami gondolkodást elősegítő zenét. Imádom ezt.  Nem összetévesztendő a relaxációs zenével.

Először is az jutott eszembe a kávé szürcsölés közben, hogy milyen jó, hogy most nincsenek fogadalmaim. Könnyűnek éreztem magam, de annál elszántabbnak. 

Úgy érzem a gondolkodásom régebben sem volt felületes. Mindent szeretek elemeire bontani sokáig vizsgálva a szememmel, az agyammal, hogy ne maradjon olyan részlet, amin átsiklanék. Azt hiszem a nagyon fontos dolgok olyan részletekben vannak, amiken könnyedén átsiklunk. Ilyen dolgokkal foglalkozom még behatóbban, mintha léptem volna egy szintet felfelé.  Mostanában nagyon sokat foglalkoztat, hogy emberek, történések miért lépnek az életünkbe. Vannak akik és amik tovább maradnak és vannak, akik csak úgy átutaznak rajta. ...na és a jelek. Amikre nagyon figyelnünk kellene. Mindezt azért, hogy megértsük, mi a szerepünk ebben a nagy és pontosan kitalált univerzumban mert én hiszek abban, hogy mindennkinek előre megírt feladata, életútja van, amiről ha lelép vagyis eltéved, az élet jeleket küld a visszatérést támogatva. Sokszor előfordul, hogy a jelek emberek formájában érkeznek, akik az üzenet átadásával már mennek is tovább. sok esetben fájhat is ez, hiszen talán megszeretjük őket. Elengedni, miért, mikor? ...de ez már egy másik téma, erről máskor....folyton csapongok. Maradjunk a jeleknél.

Nem mindig könnyű  felismerni a „jeleket” az élet forgatagában, mivel végtelen számú formában jelenhetnek meg. Kell egy csipetnyi kis intuíció és képzelet, valamint egy nagy adag éberség. Szinte kiemelkedik az újságban egy hír, megüti a füled egy beszélgetés, felhív egy ismeretlen vagy egy rég látott ismerős vagy érkezik valaki az életedbe, amiről azt hiszed, ő lesz a másik feled, de ő nem ezért jött, valamit üzent neked. Mind lehet egy visszajelzés az elengedett kérésedre, amivel a válasz megérkezik hozzád. Ezek apró darabkák a vágyad fizika megnyilvánulásának folyamatában. Természetesen kell a bátorság, hogy a racionális, logikus elméd korlátain túllépve összekapcsolj látszólag össze nem illő képkockákat, de segít a mindenkiben, így Benned is, ott szunnyadó intuíció. 
Meglátod, ez  a hihetetlenül izgalmas játék visszaadja majd a mindennapok színét és zamatát, ha véletlenül elfelejtkeztél volna róla. Egy dolgon csúszhatsz el, ha már eddig eljutottál. Ha a félelmeid szülte kétségek és lustaság miatt engeded a valóságon keresztülsuhanni a véletleneket anélkül, hogy utánajárnál, mélyebben megvizsgálnád: miért is jelent meg az ebben a pillanatban az életedben. A megoldás: túllépni kétségeiden és cselekedni. Ez pedig nem lesz nehéz, ha éber és tudatos tudsz lenni a benned létező érzésekre, s képes vagy fenntartani a kíváncsiság, a felfedezés örömét, izgalmát a szívedben. ..és még annyit. Azt gondolom, ha egy embertársadtól kapod az üzenetet, jelet, akkor annak a másiknak is tanulnia kell valamit, amit pedig te üzensz neki. Ezért nem véletlenek a találkozások. Vagyis mi emberek harmonikusan kapcsolódunk egymáshoz, de ezt nagyon kevesen veszik észre.
Így telt az év első reggele és kicsit olyan most, mintha jót tornázott volna a lelkem nyitott ablaknál, szikrázó napsütésben kicserélve az agyamnak és a tüdőmnek szükséges levegőt, kiengedve az óévet és beengedve az újdonság varázsát. Nagyon, nagyon jól érzem magam! Éljetek meg ilyen reggeleket! Csodálatos és csak ti kelletek hozzá...szőröstől, bőröstől. 
...hogy miért érzem ezt fontosnak? Talán azért, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz, az életutamhoz, amin ezáltal kevesebb lesz talán a felesleges kör avagy vargabetű.
Én ezzel a zenével kezdtem a napot. A klippet egy kedves ismerősöm készítette.Miklós egy szívinfarktust követően jutott el mélyebb gondolatokhoz. A munkája szerintem csodálatos. Ő a példaképem, de nagyon rég beszéltem vele. Azt hiszem, pótolnom kell mert mostanában eltűnt egy kicsit.  Vannak a földnek úgy nevezett ajándékemberei. Szerintem Ő az.
Ha kikapcsoljátok a jobb oldalon lévő zenepanelt, akkor a blog háttérzenéje nem fog zavarni benneteket Patrick Bernard csodás zenéjének meghallgatásában!
Nyugodt, derűs napot nektek!

P.S. Kicseréltem a háttérzenémet. Egyrészt mert megérett már erre a helyzet, másrészt szóljon csak most Patrick Bernard a háttérben, a mai reggel után megérdemli. 

:)